BEÉRKEZETT PÁLYAMŰVEK

TÁMOGASSA ÖN IS A GYERMEKJÓLÉTI ALAPÍTVÁNYT!

HAVASRÉTI ROLAND

Árnyak a holdfényben

Kellemes csengőhang ébresztett. A kis terasz fölé készített imamalmocskák szólaltak meg, ahogy a késő délutáni szél hírnöke elszáguldott a közelükben. Elbóbiskoltam - tudatosodott bennem, és a horizont felé pislantottam, ahol a nap épp narancsvörös hálóruháját készült magára ölten, mielőtt végleg betakarózik a föld másik oldalával. A szürke árnyak máris előbújtak rejtekükből, és egyre nagyobb teret hódítottak el a fény sugaraitól. Bementem a házba, és előkészültem az éjszakára. Ezen a környéken hamar sötétedett. Kis idő elteltével a lefüggönyözött ablak résén át már a hold ezüstös fénye villant be a házba, és sugara elérte a kezemet. Megborzongtam az érzéstől, és riadtan rántottam helyére a sötétítő függönyt.

Sziasztok, Kriszta vagyok. Szeretnék elmesélni nektek egy történetet, ami velem esett meg még akkor, mikor tizenhét évesen azt gondoltam, mindent tudok a világról, hogy már mindent láttam, és engem már nem érhetnek meglepetések az életben.

A középiskola utolsó évében jártunk. Már alig- alig tanultunk, inkább csak a társaság és a suli kedvéért jártunk be az órákra. És persze Gábor miatt. A szikár, jó testű Gábor miatt, akinek testén annyira jól állt a szűkített nadrág, és a mélyen V kivágásos póló, hogy az már isteni volt. Nem egyedül voltam belezúgva a jóképű srácba, de igyekeztem az egyetlen lenni, akit végre észre is vesz. Két barátja, Dénes és Tibor is jó fejek voltak, de a közelébe sem értek Gábornak. Életem épp azt ecsetelte, hogy ki kellene ugranunk szellemkastélyt nézni a várostól nem messze álló parkba. Kinga és Ildikó barátnőim nagyon jó ötletnek találták, s mikor Gábor rám nézett, nem tudtam volna nemet mondani akkor sem, ha nem érdekelt volna a téma. A részleteket hamar megtárgyaltuk, hátizsák, hálózsák, étel, ital, és kész is az éjszakai szellemvadászat.

Kora este érkeztünk ki a parkba. Gábor leállította a terepjáróját, és összeterelt minket egy fotóra, amit természetesen azonnal posztolt is a közösségi oldalán, hogy íme, itt a nagy kaland. Élveztem, hogy a vállára hajthatom a fejem.

- Mit kell tudnunk erről a kastélyról? - kérdeztem őt, mikor már befelé sétáltunk a park elburjánzott területén.

- Valami 15. századbeli épület egy jó nagy melléképülettel - magyarázta Gábor, és közben bal karjával jobbra fésülte feketén csillogó haját. Halálos volt. - Azt mondják, a házban élők minden alkalommal eltűntek, és csak vörös, véres nyomok maradtak utánuk.

- Bizarr - jegyezte meg Dénes.

- Nem lakja senki sem már a 18. század óta. Biztosan egy jó nagy romhalmaz maradt belőle.

Felértünk egy domb tetejére, és akkor szinte elénk toppant a kastély épülete. Izgatottan közelítettük meg, a fiúk egymást ugratták, és lerohantak az ódon épület tövébe. Tibor még egy hatalmas ágat is hozzávágott az oldalához, hogy összedől - e. Tényleg siralmas állapotban volt. Ajtaja, ablakai be voltak deszkázva, és a fiúk erőszakos kísérletének is ellenálltak. Körbejártuk az egész épületet, de bejutási lehetőséget nem találtunk. Egyedül a tetejének egy része volt beszakadva, de olyan magasan a fejünk felett, hogy nem mertük megmászni az omladozó falakat.

- Hihetetlen. Úgy néz ki, mint ami mindjárt magába roskad, mégsem engedi megmutatni magát. Gábor a fejét vakarta tanácstalanságában, mikor Kinga hangja ért el hozzánk:

- Csesszétek meg. Ezt látnotok kell.

Nem tűnt fel, mikor Kinga otthagyva kis társaságunkat, az öreg kastélytól nem messze álló kőépülethez ment, és belesett annak félig nyitott ajtaján. Mind köré sereglettünk, és Gábort követve beóvakodtunk annak belsejébe. Talpam alatt megcsikordult a finom szemcséjű por, ami a márványból készült padlót borította. Egyetlen hatalmas teremből állt az egész, de meglepetésünkre nem volt üres. Megkövülten álltunk a bejárat közelében, és néztük a különös szobrokat, amik úgy álltak ott mindenféle mozdulatba merevedve, mintha az idő dermedt volna meg felettük. A fekete, életnagyságú szobrok mind férfiakat ábrázoltak. A készítőjük hihetetlen élettel töltötte meg az alakokat. Magasak, és rettentően izmosak voltak. Egyes izomcsoportok a behajlási szögek miatt szinte már túlzott részletességgel voltak kidolgozva, míg mások arcába nézve ijesztő elevenséget érzett az ember. Tibor mozdult elsőnek, és körbejárta a hozzá legközelebb álló alakot. Fél fejjel volt magasabb a jól megtermett fiúnál.

- Na, ez már valami. - vigyorgott a srác, és nekidőlt a masszív alkotásnak. - Valaki fotózzon már le. Hogy a francba hagyhatták itt ezeket?

A társaságunk végül felengedett. Bejártuk az egész termet, és rengeteg fotót készítettünk. Hasam mordulása jelezte elsőnek, hogy elszaladt az idő.

- Menjünk ki, míg világos van. Együnk valamit! - javasoltam. Már odakint ettünk, mikor a kastély egyik fala mögül előbukkant egy emberi alak. Kinga felsikkantott, mikor meglátta. A fiú széles vállán egy fejsze feküdt, ahogy nyugodt léptekkel ballagott lefelé egyenesen rögtönzött kempingünk felé.

- Jó estét - mondta, és éles tekintete végigjárt rajtunk.

- Neked is - válaszolt Gábor a köszöntésre - Csak nem itt laksz?

- Bolond az, aki itt akar lakni - válaszolt a fiú mély hangján, és megigazította a fejszét a vállán.

- Ugye lassan ti is mentek?

- Miért mennénk? Talán valakinek a magántelkén vagyunk? Egyáltalán ki vagy te? - kérdezte Tibor, és felállt. Ugyan olyan magas volt, mint a jövevény. Tibor erősnek, számomra már túlzottan erősnek számított köztünk, de vonalai a közelébe sem jártak a fejszés fiúnak. Volt valami ősi az érkező megjelenésében. Valami nyers, mégis védelmező. Talán az ókori görögök, vagy rómaiak álmodhatták meg isteneiket ilyen formára. Megleptek saját gondolataim. Lehet, hogy a különös hely és a szobrokkal teli csarnok hoztak ki belőlem spirituális gondolatokat? Világomban nem volt helye ilyesminek. A modern technika csodái vettek körül, néha már gondolkodnom sem kellett, megoldottak helyettem mindent. És itt voltak a barátaim is, akikre minden pillanatban számíthattam. Főleg Gábor. Mindenhez értett, amire szüksége lehetett egy mai tizenhét évesnek.

A fekete ruhát viselő fiú még csak öltözködni sem tudott, a haja is szimplán rövidre volt nyírva, meg sem közelítette Dénes magas hajkoronáját, amit elképesztő módon volt képes egész nap viselni. Valami mégis volt benne. Egy megfoghatatlan érzés, ami megmozgatta az emberben azt, amit kellett.

Mintha tudná, hogy róla gondolkodom, a fiú rám nézett. Tekintete mélykékjét a mögöttünk alázuhanó nap utolsó sugara égette belém, ahogy rám villantotta.

- Ne menjetek be a csarnokba. Mert olyan halál ér el benneteket, amire még a túlvilági élet gyötrelmei is csak színpadias szórakozásnak tűnnek.

Azzal elfordult Tibortól, és továbbment a maga útján. Kellett egy kis idő, mire felfogtuk, hogy elment, és összeszedtük a gondolatainkat.

- Ez megvadult, vagy mi a franc? - kérdezte Dénes.

- Nem volt komplett a srác. Láttátok, hogy nézett ki? Szerintem ez még iskolába sem jár. Valami falusi favágó lehet, aki jó murinak tartotta a városi srácokat beijeszteni. Felejtsétek el. Késő van. Bent fekszünk le, összebújunk, mert idekint szeles is lehet az éjszaka.

- Azt mondta ne menjünk a csarnokba - suttogta Ildikó, és fázósan magára húzta a kardigánját.

- Nem kell megijedni - mondta tovább Gábor.

Beesteledett. Tüzet raktunk. Gábor mellett ültem természetesen, és hallgattam a meséket, amiket ilyenkor az emberek a maguk borzongatására találnak ki. A tűz lángjának fénye visszaverődött a mellettünk álló néma csarnok falairól, és különös képeket rajzolt a málló vakolatra. A birtok elvadult kertje halk reccsenésekkel olvadt bele az őt pusztító valótlanságba, és hagyta, hogy az enyészet végleg megölje benne azt, ami valaha régen emberek sokaságának adott örömet, és szépséget. Talán fiatal párok romantikáztak a szőlőlugasok alatt, és szerelmek szövődtek a hatalmas tölgyek árnyékában? Ki tudja ezt már megmondani. A kert haldokolt, és mélyen hallgatott a titkairól. Dénes volt az első, aki felemelkedett, és Kinga követte őt. Várható volt. Hamarosan ők lesznek a következő pár, akik ebben a kertben találnak egymásra végleg? Elmosolyodtam a gondolaton, és tekintetemmel követtem őket, ahogy eltűnnek a csarnok nyitott ajtaja mögött. Mi jó fél óra múlva mentünk utánunk. Dénes, és Kinga egymás karjában feküdtek az ajtó melletti sarokba, és láthatóan elszenderedtek. Tibor megfogta a bátortalan Ildikó kezét, és lemosolygott a lányra.

- Na, ne félj már annyira. Majd én, megvédelek. Ildikó bólogatott, de tekintete riadtan vándorolt a fényes, szinte fémes kinézetű szobrokon. Mi is letelepedtünk. Gábor elhelyezkedett, és a telefonjával játszott. A kis készülék fénye kísérteties ragyogásba vonta a némán várakozó alakokat. Nem tudtam nem figyelni őket. Olyan helyzetben álltak ott, mintha tényleg vártak volna valamire. Egyikük félig meghajolva, mintha épp az alvó Kinga lábát akarta volna meg elkapni. Végül Gábor kikapcsolta a készüléket, és a csarnok koromfeketébe borult. Eltűntek a társaim, eltűntek az alakok, nem maradt más, csak a feneketlen éjszaka. Közelebb fészkeltem magam Gáborhoz, de elaludni nem tudtam. Hogy mennyi idő telt el nem tudom. Egy aprócska fényforrásra lettem figyelmes, ami valahonnan fentről a tető egy kis szegletéből indult el, és lassan aláereszkedett a csarnok sötétjébe. Rájöttem, hogy a hold sugara találhatott egy kis rést a tetőben. Hamarosan több helyen is ezüstcsíkok születtek, a hold mozgásának engedve szétfolytak a márványlapok között. A halovány fényben ekkor mintha valami megmoccant volna. A hajam is égnek állt, ahogy kirázott a hideg. Biztosra vettem, hogy az egyik szobor felém fordult. Magam is élő kővé dermedtem a rám törő érzéstől, és igyekeztem megnyugtatni az agyamat. Túl sok történetet meséltek a fiúk a tűz mellett. Megérintettem Gábort, aki félálomban motyogott valamit, de nem ébredt fel. Ismét a szobrokat kezdtem el figyelni. A hold ezüst sugarai lassan elérték annak a szobornak a talpát, aki oly közel hajolt Kinga és Dénes felé. A fény megérintette a fekete alak lábát, és felkúszott annak testén. A hatalmas izmok látható hullámzásba kezdtek ezen a fémes, fekete alakon, és ekkor a kinyújtott kar mintha közelebb került volna Kinga lábához. Velőtrázó hangon sikoltottam fel, és talpra ugrottam. Velem együtt ugrottak a többiek is.

- Mi van, mi történt? - kiáltott fel Gábor

- A szobrok. Élnek a szobrok! - visítottam, és lehetett valami a hangomban, mert mind rémülten pislogtak a különös alakok felé.

- Álmodtál valamit - suttogta Gábor - Nem élhetnek.

- A hold. Amikor eléri a testüket, életre kelnek! - kiáltottam.

- Dehogy. Csak túlreagálod - mondta Gábor, de ekkor a hangja felívelt, és szinte nőies sikoltással iramodott meg a bejárati ajtó felé. Mikor hátranéztem rájöttem, hogy mitől ijedt meg ennyire. A csarnok életre kelt. Tibor, Dénes, és a két barátnőm is egyszerre mozdultak az ajtó felé. Én is megtettem, de ekkor valami megfogta a vállamat, és éreztem, hogy a hatalmas erőtől a lábaim elhagyják a talajt. Valami hátrahajított egyenesen a mozgolódó alakok gyűrűjébe. Azt hiszem sikoltoztam. Forgolódtam, és igyekeztem minél nehezebb célpontot mutatni a fölébem magasodó, fantasztikus teremtményeknek. Agyamban ott dübörgött a gondolat, hogy hőn szeretett Gáborom elrohant, és még az erős, és állítólag bátor Tibor is inaszakadtából futott mentve az életét. De vajon ki ne rohant volna el egy hasonló helyzetben? Egy pillanatra felnyitottam a szemem. Az egyik fényes alak a hold ezüstjében fürödve épp lenyúlt értem, és karmai már - már elérték a testem, amikor hatalmas csattanás hallatszott. Az alak meginogott, és fémarcában meglepetés látszott, ahogy egy fejsze csorba feje roppantotta be masszív mellkasát. A lény az ütés brutális erejétől hátratántorodott, helyébe a fejszés fiú lépett, és karjával a hónom alá nyúlva egyszerűen felrántott a földről. Maga mögé tolt, és két kézre fogva a csorba fejsze nyelét, vicsorogva körbenézett. Amikor az egyik alak felé lendítette a kezét, a fiú odacsapott fejszéjével, és rögtön látszott, hogy a karjában olyan energiák feszülnek, amelyek még a túlvilági erőkkel is képesek elbánni. Hátrálni kezdett. Ott lépkedtem mögötte. Minden pólusából áradt az élet, miközben a halál ördögeivel viaskodott egy ismeretlen lány életét mentve, akiről semmit sem tudott. Létezése szöges ellentéte volt mindannak, amiben hittem, amiben éltem, amiről azt gondoltam, hogy teljesen tökéletes. Ebben a helyzetben nem menthetett meg sem a modern technika, sem azok a barátok, akikkel ideérkeztem, és akikről szentül hittem, hogy mindig, mindenben mellettem állnak majd. De képes volt rá egy idegen, aki a lelke egyszerűségével a védelmemre kelt, mert ezt kívánta a lovagi becsület, aki acélos izmaival képes volt lassan, de biztosan kivágni bennünket képtelen helyzetünkből. Mire elértük az ajtót több sebből vérzett. A fekete alakok karmos ujjai könyörtelenül szántottak bele barna bőrébe, de ő mintha fel sem vette volna ezt a fájdalmat. Tette a dolgát. Ahogy elhagytuk a csarnokot, a támadások megszűntek. Megmentőm erős légzése tudatta velem, hogy megmenekültünk. Tekintetemmel a barátaimat kerestem, de kettőnkön kívül senki sem állt a baljós csarnok falai körül a ragyogó telihold fényében.

- Valami baj van? -szólt egy mély hang a hátam mögött, és én visszafordultam a függönytől. Odasétáltam a férfihoz, és fejemet széles mellkasára helyeztem. Hallottam az erős, ütemes szívdobbanásait. Minden egyes dobbanás arról mesélt nekem, hogy egy olyan lélek lakik velem, aki képes minden pillanatában megnyugtatni engem, és éberen tölti velem minden átizzadt éjszakámat, amit a múlt árnyai okoznak, ha arra van szükség.

- Csak a hold - suttogtam felé, és ő felemelve erőtől duzzadó karját megsimogatta az arcomat.

- Nyugalom, Krissz. Míg én élek, az árnyak nem bánthatnak téged.

Soha többé nem tudtam az akkori barátokra barátként nézni. Nem sokkal az eset után leérettségiztünk, és én azonnal kiléptem abból a környezetből, amit oly fontosnak, tartottam az életem során. Megmentőm oldalán élek, aki megtanított szeretni a környezetemet, elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, és általa ráléptem egy olyan útra, ahol az emberi érték, a tiszta érzések, és a természettel harmóniában együtt élő létezés a fő motiváció. Ez nem azt jelenti, hogy nem használok modern technikai készülékeket, és nem is azt, hogy elvonultam volna a világból. Csak azt, hogy úgy teszem le éjszaka álomra a fejemet, hogy a napomat igyekeztem a tőlem várható legtisztább érzésekkel befejezni.

Boldog életem van, bár teliholdkor álmomban még látom, ahogy fekete testeken csillan meg az ezüstös fény, és egy arc mozdul meg a semmiben... Árnyak gyülekeznek a holdfényben.



Lélekpróba

Múlt, és jelen....

A vörös villanás sebessége elképesztően nagy volt, mikor átlépte az ózonréteg védelmi vonalát, és berobbant a föld légkörébe. A kék bolygó történetében feljegyezhetetlen pillanat volt ez, mert sem ember, sem az általuk épített finom műszerek nem érzékelték érkezését. Nem fizikálisan épített jármű volt, mert az a súrlódástól lángra kapott volna, és nem volt meteor sem, mert pályaívet módosított, és lassulni kezdett, ahogy elérte a föld felszínét. Egy nagyvárosban telepedett le, egy magas tömbház villámhárítóját használva fel arra, hogy elektromos kisüléseit árnyékolja. Nem sokkal később már az emberek sokaságát vizslatta, hordozót keresett magának, amiben tovább élhetne. Hosszú napokon át figyelte a sétáló, vagy rohangáló lelkeket, de egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Türelmes volt. Az ő életében néhány perc, vagy akár néhány év sem tűnt többnek egy halk sóhajnál, így csak gubbasztott a helyén, mígnem egy nap nyílt a nagy tömbház ajtaja, és egy nő lépett ki rajta. Az érkező vonzódást érzett iránta, és láthatatlanul követni kezdte. A harmincas évei közepén járó feketehajú nő gyanútlanul gyalogolt az utcán. Berögzült, rutinszerű mozdulatokkal haladt útján, mint aki már évek óta járja ugyan azt a vonalat. Volt benne valami üresség, ami felkeltette az érkező figyelmét. A nő végigdolgozta a napját, kedves volt, mosolygott, ha kellett, de tekintetéből és mosolyából egyaránt hiányzott az a magas szintű rezonancia, aminek ott kellett volna lennie. Estefelé a, munkája végeztével hazaindult. Ugyanazt az útvonalat választotta, nem mutatott érdeklődést a környezete iránt. Az érkező besurrant a lakásába a nyitott ajtó résén át, és meglapult egy sarokban. Onnan nézte végig, ahogy a nő főz magának, miközben egy dalt dúdolt mély hangján. A lakás rendezett volt, és tiszta. Minden a helyén, a falak színei melegséget és harmóniát sugároztak. A nő magas volt, erős felépítésű, mégis karcsú. Alakja akár egy vadászó leopárdé is lehetett volna. Minden rendben volt, mégis mindenét átjárta valami csalódott üresség.

A hajnali pír vékony, sárgán pulzáló csíkot festett a matt feketére sűrűsödő ablak falára, és lassan, de biztosan szélesedett ki rajta, mikor a nő felnyitotta a szemét. Az érkező ott állt előtte, és első alkalommal látta a huncut csillogást a barna, meleg szemekben. Ismeretlen izgalom lett úrrá anyagtalan testén, ahogy egy röpke pillanatra felfedezte a nő lelkében lüktető szikrát. Vágyott annak megérintésére, mert otthont és meleget, egy igazi jövőképet villantott fel számára. De a szikra épp csak hogy megmutatta magát, mert a nő felkelt, mosolygós barna tekintetéből eltűnt a huncut csillogás, és ezer kapu zárta le a valóság és az álmok közti átjárót általa. Ettől a naptól kezdve az érkező minden reggel ott leselkedett a nő mellett. Mikor a hajnali pír harcba indult a sötétség légiói ellen, fényes lyukakat vágva annak fekete testébe, így szorítva vissza az árnyak birodalmába, az érkező ott állt, és várta a pillanatot, hogy a barna szemek rámosolyogjanak a fényes ragyogásba vont emberi világra. Rájött, hogy a reggel ebben a kis lakásban azért szép, mert a nő odabent él igazán az álmok mezsgyéjén, hogy a valódi világ suta árnyéka csupán annak, ami mélyen az alfa szint alatt zajlik. Türelmesen várta ki a megfelelő pillanatot, és egy reggel, mikor az árnyékok megnyúlva, sietősen távoztak a lakás falairól, az érkező belemerült az ébredő, de még mindig valahol az álmok gyönyörű peremén élő lány világába. Az érzés, amit ebben a pillanatban átélt, meghatározhatatlan mélységekből táplálkozott. Szinte eufórikus izgalommal robbant bele a nő vénáiban száguldó véráramba, feltöltötte forrósággal, végigszáguldott az egész testén, és végül letelepedett a nő elméjének kupolájában. Azonnal képes volt szimbiózisba lépni a hordozóval.

Mikor a lány másnap felnyitotta mogyoróbarna szemét, valami szokatlant érzékelt. Változások hajnala köszöntött be. Fekete haját még aznap lángoló vörösre festette át. A korábban elnyomott, vagy fel nem ismert éne a felszínre emelkedett, és a nő testéből sugárzó életerő különös vonzást idézett elő a környezetében. Sugározni kezdett. Magas szinten rezgő lényét a környezetében élők azonban mind másként reagálták le. Érzékelték változását, furcsának találták, mintha valaki más lenne, de nem tudta senki sem meghatározni. Valakit megijesztett, és eltávolodott tőle. Valaki robbanékony természete által ráugatott, és megtámadta, mert másképp nem tudta kezelni a közelségét. Mások olthatatlan vágyat kezdtek el érezni irányába, és rendszeresen megkörnyékezték, de ő egyiküket sem találta méltónak arra, hogy komolyabb érdeklődést mutasson feléjük. Néhány hónap elteltével magára maradt, miközben mégis mindenki szerette.

Párhuzamos valóságok...


Csupán egy kósza érzés volt, ami megérintette tudatom felszínét. Érzékenységem gyermekkori traumák végtermékeként hoztam fel magammal a felnőtt valómba. Környezetem amolyan különcnek tart, félelmet és csodálatot kapok tőlük általa, mert olyan dolgokról szólok hozzájuk, amikről soha senkinek nem mernének beszélni. A félelmeiket érzem, a kétségbeesést látom, és a néma sikolyokat hallom meg. Néha meglepően nagy távolságokról. A különös érzés, ami ezen a reggelen megérintett, valahonnan a múltamból kiáltott felém. Kutakodni kezdtem, de a megszólított emberek, akikre hirtelen gondolni kezdtem, érdeklődés nélkül, udvariasan válaszolva vetették el a kapcsolatot. Mindre rábólintottam kivéve a te válaszodra. Bár két mondatban lerendeztél, és úgy tűnt, nem hiányzom az életedből, én továbbra sem tudtam kiverni a fejemből, hogy létezel. Majd közel kerültünk, bár csak a modern technika által. Már nem is emlékszem rá pontosan, hogyan bonyolódtunk bele. Továbbra is éreztem, és egyre erősebben érzékeltem zavarod, a benned összekuszálódott lelki válságodat. A fájdalmad, a belső néma segélykiáltásaidat. Óvatosan közelítek, tárgyilagos, magabiztos beszélgetéssel kutatom a lelked. Valami van benne. Talán egy másik lélek fészkel odabent, talán te magad vagy az is, csak beléd ragadt, és bár mozdulna kifelé, valami, talán épp te magad akadályozod meg abban, hogy felragyogjon. Úgy döntök, megkörnyékezem a lelkedben fészkelő életet. Lassan, de biztosan töröm át a védelmi vonalaidat, és egyre beljebb merészkedek a világod pereméről annak a mélye felé.

Észre kellett volna vennem, hogy míg azon fáradozom, hogy a védelmi vonaladat lebontom, az enyém is hullik szét az eresztékeknél. Kalandozásaim során, amiket veled töltök az elmédben, egyre jobban, és jobban érzem magam. Körülveszel, mindenütt vörösben úszó csodálatos világot társz fel előttem, és napi sürgetéssel vágyom arra, hogy a valóságból oda rohanjak. Betérjek hozzád, és békére leljek. Majd egy hang rám szól. Kellemetlen érzés. Krákog és dohog. Visszafelé rángat, kifelé a meleget árasztó gyönyörű világból. Utálom érte, lerázom a vállamról, és dühösen ellene fordulok. A hang visszahúzódik, de a háttérből folyamatosan érzem a jelenlétét. Zavar, mert nem engedi, hogy teljesen elmerülhessek a csodaország meseszőnyegén, ahol barnaszemű, lángoló vörös hajú amazon néz rám, és mosolya valahonnan a világok végéről szól hozzám. Elzsibbaszt. Érzem, bármit megtennék azért, hogy ez a nimfa velem maradjon ott, ahol vagyunk, és magába temesse teljes valómat. Majd újra a kérges hang, ami tudatja velem, hogy magába is temet, ha most és azonnal nem mozdulok. Érzem, tudom, hogy hátrálnom kellene, mert valami itt nagyon nincs rendben. Az egész túl valótlan, mégis teljesen élő. Szavak suttognak, mosolyok csábítanak, igéző barna szemek fogságában torpanok meg hátrálásomban, és ismét azon veszem észre magam, hogy lefelé rohanok. Bele a vörös szépség lényének valójába. Rettentő nagy sebességgel húznak el mellettem a megfogható világ dolgai, kezdem elveszíteni a kapcsolatom a normális élettel. A hang még mindig a dobhártyámban dübörög, de már nem reagálok rá. Vakon, és akarat nélkül zuhanok bele a lélekbe, ahova annyira vágyom, amit fizikálisan kívánok, s mint egy éhes farkas teliholdkor, érzem, hogy felzabálom, ha egyszer a karjaimba foghatom gyönyörű, barna testét. Gondolkodás nélkül adom meg neki, amit csak kér, és a vak repülés végén megérkezem a lelke legmélyébe.

Csend vár odalent. Megszűnnek a suttogások, elhal a sebesség okozta súrlódó hang. Megállok a hatalmas kupola alatt, ami betölti a termet. Hossza, széle a végtelenbe nyúlik, majd a párhuzamok összecsúsznak a végében. Végtelenített görbe, ami körberohanja az egész termet, galériát épít, és lépcsősorokat húz emeletről, emeletre egyre feljebb és feljebb. Tekintetemmel követem a sorokat, és akkor meglátom. A kupola legfelső részében ott lüktet a lelked. Lángoló forrósággal ég, tüzet lövell magából, megérinti, felhevíti a bőröm, de nem bánt. Tüzed forró, és édes. Körüllángol, velem ég. Bennem ég. Azt súgja, örökké képes ezen a szinten lángolni. Majd meglátom alakod, ahogy a lépcsőn lefelé jön. Könnyű selyemruha takarja párduc tested, az Olümposz istennői irigykedve figyelnek téged trónjaikban előredőlve, hogy jobban lássanak. Majd egy meleg szél lesöpri rólad a ruhát, meztelenséged természetes szépsége még azelőtt végzi ki az agyam, hogy felfoghatnám, mit látok. Tökéletes vagy. Vörös hajad állása, a tested mozgása, a benne rejlő végtelen vágyak, és érzések lüktetése. Minden ott van. Minden egy helyen van, minden készen áll, pontosan úgy, ahogy számtalanszor megálmodtam a nőt. Lassan körbejárlak, csodállak. Emelem a karom, hogy megérintselek, tudom, nem libbensz odébb, várod a pillanatot. S mielőtt ezt megteszem, a kürtőn át, amin én is érkeztem, megérkezik, utolér az idegesítő krákogás. Összeráncolt szemöldökkel fordulok felé, hogy végképp megsemmisítsem, mikor egy kedves, ráncokba futó arc néz rám, és kérdezi.

- Akkor ma már nem jössz haza?

Párhuzamos idősíkok...

Az életem ideköt, ahol most is élek. Párommal kerestük egymást, s benne az életet. Öregedő arcából most is rám ragyognak huncut barna szemei, és én azonnal érzem a bennem szétáramló forróságot, amit a szeretete okoz. Megsimogatom az arcát, tudom, ez jó neki, mert mindig azonnal belesimítja magát a tenyerembe. Majd ugyanazzal a mozdulatával el is lök magától, mert fél kimutatni a nyilvánvalót. Erős asszony, az évek során megfakult fénye még most is felizzik, időnként kihúzza magát, és parancsoló, magabiztos tartásából előbújik a nő, akire életem legelső pillanatától csodálkozva néztem fel. Majd a láng lelohad, parázzsá szelídül, még ég, de lángja már messze nem forró, mint valaha volt. Betegségek gyötrik egykoron széttéphetetlennek tűnő testét, görcs markol oda, ahol az izom szundít, és a fájdalom szétterül kedves arcán. Felette állok, mint erős torony támasztom meg. Volt idő, mikor nem kért belőle. Eltaszított magától minden segítséget, mert megszokta, hogy élete során csak magára számíthatott. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire felfogta, hogy én még mindig ott vagyok, és belekarolok, ha bukni készül. Végül elfogadta. Nem vallja be, de az idő kéri a jussát, a lélek megrázkódik benne, és a mögötte hagyott élet néma gyilkosként lassan, de biztosan érezteti jelenlétét. Mindketten tudjuk, hogy mi az, ami elérte őt. Csak nem beszélünk róla. Ő szívós ellenállással, naponta kel fel, és indul körútjára, mintha mi sem történt volna, míg én egyre nagyobb aggódással figyelem, hogy a kezdeti sebessége rohamosan lassul, és már csak a benne lüktető szikra hiszi, hogy minden ugyanaz, mint régen volt. Hatalmas dolgok vannak mögötte. Embert próbáló élet, ami több generációnak is elég lenne. Végső diagnózisa után az orvos félrehívott, s azt mondta.(:)

- Szeresd, tiszteld, és óvd meg minden lelki traumától, mert hiszem, hogy ma már csakis ez tartja őt életben. A szerelmed, amivel vele, neki élsz.

Bólintással jelzem csak, hogy megértettem a szavait, miközben a felelősség, amit a mondatok magukban hordanak, lassú magabiztos kúszással nehezednek rá a vállamra. Nem éreztem, hogy problémát jelentene. Ez a nő nekem adta élete legszebb éveit. A nő, aki az éhhalál széléről kotort össze, és enni adott. A lakásába fogadott, míg mindenki más óvta tőlem, hogy egy fiatal csavargót engedett be az életébe. A barátok szerint meg fogja lopni. De ő ápolt, etetett, és hitte, hogy a kosz mögött egy lélekre talál. Megküzdött hát az ismerőseivel, a barátaival, megküzdött a legközelebbi hozzátartozóival, de leginkább megküzdött önmagával. Az a tizenhat év, ami a fiatalságom és az ő érettsége közt húzódott, a legkeményebb szakadékok mélységét, és a legdurvább háború vadságát zúdította rá. A lélek harcát. A kockázatot, ami magában hordozta az elementáris bukás végtermékét. Idő küzdött idő ellen. Szív hangja támadt a józan ész ellen. Majd a bevallott szerelem dombjain csendesedett el, és szelíd simogatásba, megnyugvásba torkollott az egész vihar, a lélek adta értelem felett. Ebben a révben élek vele, szerelmem töretlen erővel virágzik felé, és ebben a virágoskertben nem teremnek gyomok. Nem fertőzi meg a világ káosza, sem a kísértés suttogó szárnycsapásai.

Valóság....

Mint a villám, ami a legnagyobb viharok egyikén csap le a védtelen tölgyre, szakad rám a felismerés.

- Mit teszek? - A kérdés üresen visszhangzik a fejemben, tovább gördül, és elakad száguldó gondolataim valamelyikében. Tisztán érzékelem a legtökéletesebb teremtmény jelenlétét a lelkemben. A krákogó hang, mint egy fekete holló telepedik le bűnös gondolataim egyikére, és érdeklődve tekint rám világtalan szemeivel.

- Ideje hazatalálnod - károgja felém, miközben fekete szárnyait szétfeszítve beárnyékolja elmémet.

Lecsendesedem. Meglelem az utam, amin eddig haladtam. Rálépek, miközben érzem, hogy a csodálatos online világ, a tökéletes nő és a benne rejlő lehetőségek utánam mozdulnak. Megállok, megfordulok, és arra kérem, ne jöjjön tovább. A vörös villanás nem érti, miért nem lehetséges. Ekkor már zakatol a szívem, életem egyik legrosszabb döntésébe kergettem bele saját magam, mert tudatlan nebuló módjára rohantam bele abba a világba, ami olyasmit ígért, ami már hosszú - hosszú évek óta megvan nekem. Rohanásomban pedig úgy bontotta le a védelmi vonalaimat, mint az a bizonyos vulkán a gyönyörű római várost annak idején.

- Maradj távol tőlem - mondom a gyönyörűségnek.

- Miért nem követhetlek? - kérdez vissza, és barna szemében naiv értetlenség csillan.

- Mert nekem már megvan mindaz, amit tőled kaphatok. Keresned kell magadnak valaki mást, akiben megtalálod önmagad.

- De én csak téged találtalak meg.

- Tovább kell kutass. Én az igaz szeretet és összetartozás szintjén élek a párommal. Olyan kapocs ez, ami erősebb, mint a Prométheuszt sziklához kötő lánc. Menned kell.

Nem tudom válaszolt - e. Megfordultam, és haladtam tovább az utamon, ami nekem adatott. A fekete varjú tollai kifehéredtek, károgása finom hangokká szelídült, ahogy a vállamra telepedett. Ezúttal már csak a tiszta szeretet lopakodott tovább mögöttem. Tudom, neszezése egy életen át elkísér.

Epilógus

Langymeleg szél susogott át a zöldellő domb felett, és belekócolt kedvesem szőke hajtincseinek egyikébe. Finoman kisimítom arcából a rakoncátlankodó tincset, érzem, ahogy teste megrezzen ujjaim érintése alatt. Hiába telt már el annyi év, amit egymásnak szenteltünk, ő még mindig képes érzékenyen reagálni érintésemre. Olyan melegség ez, amiről emberek milliárdjai csak álmodozhatnak. Olyan végtelenül tiszta érzés ez, amiről nők tucatjai csak a romantikus regényeket megálmodó írók képzelete által életre keltett regények soraiban lelnek meg. Arcomat felfelé fordítom. Felettünk, szinte karnyújtásnyi közelségben csillagok sokasága sziporkázik az éjsötét égbolton, hunyorogva, villódzva sejtetik a kozmosz nagyságát, az univerzum végtelen halmazát, és a lehetséges életek suttogó enigmáját. Kedvesem az ölembe fészkeli magát, hihetetlen, de nincs olyan pozíció, ami kényelmetlen lenne számomra, ahogy helyét keresi ölelésemben. Végül megtalálja, és megnyugodva elcsendesedik. Orromban érzem a belőle áradó illatot. Mélyen beszívom, érzem, sejtszinten lélegzem vele.

Valahol a messzeségben, mintha egy vörös villanás hagyná el a föld légkörét, bár az is lehet, hogy csak egy földi pálya körül keringő műholdon csillant meg a nap másik oldalon ébredező sugara...

Feketéné Bencsik Julianna

Kettétört életek

Már vége felé közeledett a háború, de Károlyt a bicegős lába miatt nem sorozták be. Feleségével az Alföld egyik kis városában, a vasútállomás közelében laktak. Károly minden reggel innen ment munkába, a Városházára. Erzsike a tanítási szünet miatt nem dolgozott, a háztartást vezette, és szabadidejében a születendő gyermeke stafírungját készítette.

Egy hideg februári reggelen Károly úgy gondolta, mielőtt munkába indul, elmegy tejért a vasútállomás melletti utcába, hogy feleségét mentesítse e feladat alól. Felvette az asztalra készített tejeskannát, és csak annyit mondott: Mindjárt jövök.

Erzsike leszedte az asztalt, elmosta a reggelihez használt edényeket, eltörölgette, és a helyükre tette. Szerette a rendet és a tisztaságot. Mire mindennel végzett, fáradtnak érezte magát. Leült egy székre, kezével megsimogatta nagyra nőtt pocakját, és ekkor furcsa dolog történt, a lábán valami melegség folyt végig, majd hirtelen nagy fájdalom hasított a pocakjába és a gerincébe. Megijedt, hiszen még két hét volt hátra a szülésig.

- Mindjárt jön Károly, majd ő intézkedik - nyugtatta magát, de egy idő után a fájdalom megismétlődött.

Kezét a hasára szorítva bement a szobába, s kinyitotta az utcára néző ablakot és Károlyt kémlelte. Sok vagonból álló tehervonat éppen akkor indult el az állomásról, mely lassan haladva tűnt el a kanyarban. Megborzongott, talán a kintről beáramló hidegtől, vagy a félelemtől, hogy eljött az idő, és ő egyedül van. Magára kapott egy kardigánt, és ismét kinézett. Látta, amint a szemben levő házból kijött Jancsi, a szomszéd gyerek, kezében a tejeskannát lóbálva.

- Jancsi! - kiáltotta. - Szóljál édesanyádnak, hogy sürgősen jöjjön át!

Jancsi ránézett, majd visszafordult a házba. Erzsike megnyugodott. Már a fogai is vacogtak, amikor becsukta az ablakot, és a konyhába ment. Alig múlt el a következő fájás, máris nyílt a konyhaajtó, és belépett Margó. Amint Erzsikére nézett, rögtön látta, mi történhetett.

- Mindjárt jövök - mondta, és kiszaladt az utcára, ahol még látta a fiát, és utána kiáltott:

- Jancsi, szóljál Kati néninek, hogy azonnal jöjjön, mert Erzsikénél elindult a szülés.

Amikor visszament, segített Erzsikének levetkőzni, és ágyba fektette. Megnyugtatta, hogy a bábaasszony mindjárt itt lesz, addig ő előkészíti a lepedőket, törölközőket, felteszi a vizet forralni, Erzsike csak feküdjön, és az ággyal szemben levő faliórán figyelje, hány percenként jönnek a fájások. Mire a bábaasszony megérkezett, azok már ötpercenként jöttek, majd megvizsgálta a fiatalasszonyt.

- Hamarosan megszületik a baba - mondta megnyugtatóan, és megsimogatta Erzsike arcát. - Ne izgulj, lányom, minden rendben lesz.

Margó vizes kendővel törölgette Erzsike homlokát, aki nem kiabált, fogát összeszorítva tűrte az egyre hevesebb fájdalmakat, csak a férjéért aggódott.

Pár óra múlva megszületett a baba, Karcsika! Erzsike minden fájdalmat elfeledve boldogan vette karjaiba, és anyai örömet sugárzó tekintetével nézte, csodálta a gyermekét.

- De hol van Károly? Neki is látnia kell a kicsit.

A bábaasszony és Margó szinte egyszerre tárták szét karjukat, mintha ők is csodálkoznának azon, hogy nincs itt.

- Margó, küldd el Jancsit a Városházára, hátha ott van - mondta türelmetlenül, mert már nagyon szerette volna megmutatni neki a fiukat.

Jancsi futva ment a Városházához, de sehol sem találta őt.

Erzsike az ágyban feküdt, egyik szemével a karjában fekvő kicsit, a másikkal az ajtót figyelte, hogy amint belép a párja, boldogan köszöntse őt az újszülött fiával. Türelmetlen volt, és nem értette, mi történhetett Károllyal. Amikor végre kinyílt az ajtó, ajka mosolyra nyílt, de azonnal meg is fagyott, mert nem Károly volt az, aki belépett, hanem Jancsi, aki csak ennyit mondott:

- Nincs a Városházán, sőt még a tejet sem hozta el - és lesütötte a szemét.

- Akkor hol van? Mi történt vele? Miért nem jön haza? - kiabálta Erzsike, mintha számon kérne valamit, amit nem ért. - Hiszen csak tejért ment - de többet már nem tudott mondani, mert kétségbeesett zokogás tört rá.

Margó sem értette, miért nincs itt Károly, csak elvette a babát Erzsike kezéből, és a gyermekágyba fektette.

- Biztosan valami közbejött, találkozott valakivel, de majd megjön, ne aggódj! - mondta, de ő is rosszat sejtett. - Addig én itt maradok veled, Jancsit meg elküldöm az anyósodért.

Erzsike nem is figyelt arra, amit a szomszédasszony mondott, mert gondolatai hirtelen arra a tehervonatra terelődtek, amit az ablakból látott. Ismét olyan szívszorító érzése támadt, mint amikor megpillantotta azt. Emlékszik, a teste is remegett, de akkor azt hitte, a kinti hidegtől van. De most már érzi Károllyal akkor történhetett valami.

- Talán elütötte a vonat? - kiáltott fel hirtelen - Margó, menj a vasútállomásra, érdeklődd meg, történt-e ott valami?

Margó magára kapta a kabátját, felhúzta csizmáját, gyorsan bekötötte a fejét, és máris rohant az állomásra. A forgalomirányító vasutastól megtudta, baleset nem történt, de reggel jött egy Oroszországba tartó szerelvény, mely pár percre megállt. Két katona egy halott ember tetemét cipelve utasította őt, mutassa meg, hova tehetik le. Velük ment, és a halottat elhelyezték az állomás melletti fáskamrába, utána a vonat azonnal elindult. Károlyt pedig nem látta.

Amikor visszament, mindent elmondott Erzsikének, aki egyfolytában csak arra a távozó vonatra gondolt, melynek látványától még a hideg is kirázta.

A szülés és az aggódás kifárasztotta. Lassan becsukta a szemét, és Károlyra gondolva elaludt.

Erzsike élete férje eltűnése után megváltozott. Édesanyja pár éve maghalt, aki haláláig várta az 1918-as isonzói csatában eltűnt férjét, aki talán még azt sem tudta, felesége gyermeket vár. Apa nélkül nőtt fel, és most attól félt, a fiára is ez a sors vár.

Miután vége lett a háborúnak, az iskolában megkezdődött a tanítás, Erzsikének dolgoznia kellet. Anyósa hozzáköltözött, amikor távol volt, Karcsikára ő vigyázott. Férjét mindenhol kerestette, de sehol sem akadtak a nyomára. Igaz, ekkor már sokan suttogták, az oroszok sok embert elhurcoltak "málenkij robotra", de a hivatalokban kérdezősködni erről sehol sem lehetett. Karcsika ötéves volt, amikor anyósa tüdőgyulladásban meghalt.

Az igazi nehéz sors ezután köszöntött rá. Csak magára számíthatott. Szerencsére a fia már óvodáskorú volt, így amíg ő dolgozott, Karcsikát is felügyelték. Minden este, miután lefektette a fiát, az apjáról mesélt neki, aki talán majd egyszer hazajön. Igaz, hinni már nem tudott benne.

Sokat gondolkozott, nem tudta, mit tegyen, nem akart az anyja sorsára jutni, és azt sem, hogy a fia apa nélkül nőjön fel. Hét év után - mint akkoriban sokan - férjét halottnak nyilváníttatta.

A könnyek és a bánat megtörte ugyan, de még mindig szépasszony volt. Karcsú termete, homlokába göndörödő éjfekete haja szinte megkoronázta kék szemének csillogását, és az orcáján megjelenő két kis gödröcskét. Munkatársai biztatták, menjen férjhez, hiszen Karcsikának apa kell.

Szeptemberben egy nőtlen tanító került az iskolába, akivel hamar megtalálta a közös hangot. Sokat beszélgettek, egy idő után már nemcsak kollégának tekintették egymást, hanem igazi jó barátnak is. Mihály sokszor álmodozott arról, megkéri Erzsike kezét, mert amikor csak meglátta őt, szíve mindig hevesebben dobogott, szerette volna megölelni, megcsókolni. Erzsike is sokszor zavarban volt, amikor találkozott Mihállyal, nem mert a szemébe nézni, nehogy kiolvasson valamit vágyakozó tekintetéből. A kollégák is észrevették e lassan bontakozó románcot, míg egyszer a legszókimondóbb, Imre ezt találta mondani:

- Miért nem házasodtok már össze? Hiszen mindenki látja, hogy szeretitek egymást.

A kimondott igazság hallatán mindketten elpirultak, de Mihály érezte, eljött az idő:

- Erzsike, leszel a feleségem? - kiáltotta megkönnyebbülve, majd megragadta Erzsike kezét, és megcsókolta. - Végre! Kimondtam, amit már régen szeretett volna! - Nem érdekelte, hogy így, mindenki előtt, a lényeg, hogy kimondta, és most a reményteli igenre várt.

Erzsike a meglepetéstől alig tudott megszólalni, de kipréselte magából a választ:

- Igen! - Úgy érezte, mintha villám csapott volna a testébe, és az préselte ki a választ, de a következő pillanatban a tarkóján kellemes bizsergés futott végig, a kimondott igen meg mintha a távolból visszhangzott volna.

- Igen, leszek a feleséged - ismételte meg, mert már régen feladta a reményt, hogy Károly valaha visszajön.

A tanárit soha nem tapasztalt éljenzés és taps rázta meg, és a kollégák kórusban kiáltották:

- Éljen! Éljen! Gratulálunk!

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt. Erzsikét Imre kísérte az oltárhoz, mert úgy gondolta, ő az örömapa, hiszen nélküle talán még mindig csak barátok lennének.

Egy év múlva megszületett a kicsi Erzsike, majd a következő évben Mihályka. Karcsika is örült testvéreinek, igaz, ekkor ő már Karcsi volt, hiszen a tízedik évét taposta.

Karácsonyeste a szoba levegőjét a fenyőfán díszelgő mézeskalács szegfűszeges illata járta át, a gyerekek már nagyon izgatottak voltak, amikor megszólalt a csengő.

- Majd én megnézem ki az ilyenkor, amikor mindenkinek otthon kellene lennie - mondta méltatlankodva Karcsi.

Kiment az előszobába, odafutott a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idegen, már idősödő férfi állt, aki csodálkozva nézett a fiúra.

- Kit tetszik keresni? - Kérdezte Karcsi parancsolóan, mert úgy vélte, a férfi eltévesztette a házszámot.

- Téged és az anyukádat - szólalt meg a férfi rekedtes hangon.

- Engem? - húzta fel szemöldökét Karcsi. Hirtelen azt hitte, valami karácsonyi meglepetés, vagy adakozás lehet, a szülei biztosan meghívtak valakit, akinek nincs családja, hogy velük együtt ünnepeljen. - Akkor, tessék bejönni! - mondta az idegennek.

A férfi belépett. Egyik kezében bot, a másikban kis csomag. Tanácstalanul toporgott az előszobában, nem tudta, mit tegyen. Körbenézett, mintha keresne valamit vagy valakit, majd kérdően tekintett a fiú szemébe.

- Szólok a szüleimnek, addig tessék itt várni - mondta Karcsi, és bement a szobába.

Pár pillanat múlva Erzsike jelent meg, karján az öthónapos Mihálykával. Amikor megpillantotta a férfit, automatikusan megkérdezte:

- Maga kicsoda? - de mire e szavak kiszaladtak a száján, észrevette a férfi kezében a botot, és már tudta a választ. - Károly, te vagy az? - hangzott a hirtelen feltört sikoltás.

A döbbenettől sokáig nem tudtak megszólalni. Erzsike tekintete Károlyra szegeződött, csak nézte-nézte azt a megtört, szinte ismeretlen embert, aki valaha olyan fontos volt neki, akinek örök hűséget esküdött, aki elhagyta őt, akinek nem tudta megmutatni a fiukat, akit mindenhol kerestetett. Nem akarta elhinni, hogy az az ember, most itt, előtte áll, némán, választ kérő tekintettel.

Károly is fürkészte annak a szeretett asszonynak a szemét, akitől nem tudott elbúcsúzni azon a februári reggelen, aki nem tudhatta, hogy a vasútállomáson két orosz katona megragadta, és bedobta egy vagonba, akinek még üzenni sem tudott, aki akkor gyermeket várt, akit úgy szeretett, és akiért túlélte azokat a szörnyűségeket, amik az elmúlt tíz évben történtek vele.

A néma csendet Mihály törte meg:

- Talán vegye le a kabátját, és kerüljön beljebb - mondta tanácstalanul - majd bent megbeszéljük a dolgot.

A szent este hangulata megtelt feszültséggel. Erzsike gondolataiba a szorongás, félelem, és a bizonytalanság költözött: Hogyan lesz ezután? Ki lesz a hivatalos férjem? Szégyenkeznem kell, amiért csak nyolc évet vártam rá? Bigámiát követtem el? Ilyen kérdések doboltak a fejében, és olyan elveszettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor Károly eltűnt.

- Ne gondolj rólam rosszat, és ne vádold magad! - törte meg a csendet Károly, mintha kiolvasta volna Erzsike gondolatait. - Én egy hónapja szabadultam az orosz munkatáborból. Nem tudtam, mi történt veled, ezért nem jöttem haza, hanem egy pesti ismerősömet kerestem fel. Ő mesélt rólatok - kis szünetet tartott, majd Erzsike szemébe nézve folytatta: - nem vádollak, hogy annyi bizonytalan év után ismét férjhez mentél. Örülök, hogy boldog vagy, és szép új családod lett. - A szavai elakadtak, arcvonásai megfagytak. - Csak a fiamat akartam látni, és elhozni neki az első karácsonyi ajándékomat.

Erzsike szeméből már megeredtek a könnyek. Magához hívta elsőszülött fiát, és amire tíz évvel ezelőtt várt, most bekövetkezet:

- Károly, íme, a fiad! - És a megilletődött Karcsit az apja felé tolta. - Öleld meg édesapádat, akiről már annyit meséltem neked.

Karcsi kissé bátortalanul indult az apja felé, aki ekkor már tárt karokkal várta, majd szorosan ölelte magához a sosem látott fiát. Az apja átható, forró ölelésében a fiú úgy érezte, a szoba levegőjét a csoda járja át, azé a csodáé, melyet mindig is várt, ami most, karácsony estéjén bekövetkezett.

Az egymásra találás pillanatai után Károly átadta fiának az első karácsonyi ajándékát, a fából faragott vonatot, melyet még Oroszországban készített, majd elbúcsúzott tőlük. Felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.

Kint hideg volt, és hó, de a szívében lévő fájdalomtól ezt nem is érezte. Az állomás felé indult, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a feleségét kímélve ment tejért. Amikor arra a helyre ért, ahol szó nélkül megragadták és elvonszolták a vagonokig, megállt. A fájdalom és a reménytelenség emlékművét képzelte ide, mert ez a hely volt az, mely kettétörte az életét. Eddig a pontig boldog volt, de ettől egy lépéssel távolabb, már boldogtalan. Csak egyetlen lépés, és minden megváltozott! A visszajövetel pedig tíz évig tartott, és már nem oda, ahonnan elindult.

Az állomás kihalt volt. A váróteremben, a cserépkályhában égett a tűz, az utolsó vonat, mely Budapestre tart, csak egy óra múlva érkezik. Károly leült a kályha mellé, teste meg-megrándult, úgy nézett ki, mint aki hangtalanul sír. Érzelmei a reménytelenség tetőfokán ropták gyásztáncukat, mely olyan erősen belemart a lelkébe, hogy szinte nem bírta elviselni. De erősnek kellett lennie.

Örült annak, amiért olyan magabiztosan, igaznak hatóan mondta ki, hogy ne vádolja magát, amiért nem várta meg. Pedig ő mindig arról álmodozott a lágerben, hogy felesége az otthonukban vár rá. Ezért tartott ki a legreménytelenebb helyzetben is, hogy hazatérjen hozzá, és magához ölelhesse. De látta Erzsike szemében a vádat, az önmarcangolást, hogy talán sosem bocsátja meg magának, amiért megszegte az esküjét. Majd a fiára gondolt, akit most látott először, aki már elmúlt tízéves, de ő szinte semmit sem tud róla.

Már a vonaton ült, amikor azon gondolkodott, hogyan tovább? Kinek kell megbocsátania, és miért? Ki a bűnös, ha egyáltalán van? Az a két orosz katona, aki elhurcolta? Erzsike? Ő? De a konkrét válaszok nem fogalmazódtak meg.

Később, az érzelmek lecsillapodása után a hivatalos dolgokat is elrendezték. Karcsit ugyan továbbra is Erzsike nevelte, de az apja sokszor meglátogatta, és amikor már ő is új családot alapított, a fia gyakran vendégeskedett nála.

Erzsike még évek múltán is cipelte a lelkébe fészkelődött bánatot és önmarcangolást, amiért lemondott Károly hazatéréséről. Pedig csak egyetlen nemkívánatos lépés szakította szét és törte ketté az életüket.

KAKUCSI LÁSZLÓ

A RÁCSODÁLKOZÓ DILEMMÁJA

A francba! - sziszegte a fiú fogát csikorgatva, miután hangos csörömpöléssel eltűnt a labdája egy jókora sötét lyukban.

A szomszédos épület komor tűzfalán árválkodó ablak nem volt ugyan méretes, de ahhoz elég nagy, hogy a svunggal repülő célját tévesztett laszti - betörve az üveget - behatoljon rajta.

Péternek és a környékbeli gyerekeknek a kis grund jelentette a világot, a mindent. Az alig néhány tíz négyzetméternyi terület napi önfeledt kikapcsolódások, életre szóló barátságok színhelyéül szolgált. A lebontott ócska ház helyén keletkezett terecske egyenetlen-durva talaja sok horzsolással ajándékozta meg Pétert és pajtásait, de a félelmet nem ismerő, sőt néha egyenesen vakmerő összecsapásokért kapott obulusok nem voltak több múló sajgásoknál. Mennyi feledhetetlen élményt nyújtott a rohangászó fiúknak ez a "senki földje" a fölé magasodó tűzfallal, amihez egymást spannolva, versengve püfölték a kopott lasztit: ki rúgja rá nagyobb erővel, kitől pattan vissza messzebbre az ugráló kis bohóc.

Azon a reggelen Péter a szokottnál korábban ment ki a grundra, ahol magányosan, kedvetlenül dekázott egy darabig, majd - megunva az egyedüllét egyhangúságát - hirtelen akkorát rúgott a kis jószágba, hogy az valóságos rakétaként repült egyenest az ablaknak...

A fiú megriadt. Mert nemcsak leghűségesebb társa lett oda, hanem ha a gazda megtudja, ki törte be az ablakát, holtbiztos, hogy szólni fog a faternak, és lesz kapsz, ahhoz nem fér kétség.

A labdám! - nyilallt Péterbe a gondolat. A labdát nem hagyom! - erősödött meg benne a dacos elhatározás.

Félve körülnézett. Látta, hogy teljesen egyedül van, hamar eldöntötte, bemászik érte. Nem olyan magas, beférek rajta, gondolta, és már futott is a ház végében a tyúkketrecnek támasztott létráért, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy bejusson az üvegszemét vesztett lyukon.

Borzongva hágott fokról-fokra egyre fennebb. Benézett az üvegcserepekkel éktelenkedő lyukon, és megpillantotta az áhított focit. Nagyot nyekkent, amikor bent földet ért.

A teremnek is beillő jókora szobában Pétert hatalmas meglepetés érte. A körbefutó falak mentén ismeretlen férfi és női portrék néztek vissza rá; havas hegycsúcsokon, lankás domboldalakon, rohanó hegyi patakokon akadt meg a tekintete; virágos rétek, verőfényes égbolt, ódon várfalak váltogatták egymást a keret nélküli táblaképeken. Ismeretlen csodás világba csöppent. A sok gyönyörűség valósággal lenyűgözte az imént még szorongó fiút.

Péternek fogalma sem volt arról, mennyi ideig tartotta fogva a hirtelen eléje tárult varázslat a süket csendben. Mire észbekapott, hogy ki is kéne jutni innen valahogy, váratlanul betoppant a gazda. Aki ugyancsak nagyot nézett a labdáját szorongató fiú láttán:

  • Hát te meg ki vagy, és hogy kerültél ide!?

Péternek ijedtében torkán akadt a szó.

A mester csak most vette észre az üvegcserepeket a földön. A másodperc töredéke alatt felfogta, mi történt. De - csodák csodája - se nem tajtékzott, se nem fenyegetőzött. Sőt, látva a fiú élénk érdeklődését a fal menti festmények iránt, azt kérdezte tőle:

  • Tetszenek neked ezek a vásznak?

Péter nem értette, miféle vásznakról beszél ez az idegen ember. Aki nem esett neki, hogy jól elagyabugyálja, vagy jól fenéken billentse, amiért betörte az ablakát...

- ... Akarom mondani, a képek?...

- Iiiiigen! - válaszolta félénken.

Néhány évvel később Péter gyakori vendége lett a mesternek. Ugyanis nála gyakorolta a festékek keverését, felrakását, azt a művészetet, amely annak idején annyira megragadta gyermeki lelkét.

Ám az élet, a véletlen vagy a sors más utat jelölt ki számára:

Nagybátyja egy alkalommal véletlenül egy ügyes kezű asztalosmester műhelyébe toppant, aki épp egy hegedű elkészítésén szorgoskodott. Hogy kivagyiságból vagy puszta meggondolatlanságból tette-e, nem tudható, de azt mondta a kézműves mesternek: Feri bátyám, fogadjunk, hogy én is tudok ilyet csinálni. Hogy valóban fogadtak-e vagy a pillanatnyi hév füstként szállt a semmibe, homály fedi, de a nagybáty valóban készített unokaöccsének egy hegedűt.

Amin Péter eleinte puszta kedvtelésből kezdett el cincogni. Csak úgy fülhallásból, mint ahogy akkoriban a legtöbben csinálták. Később a helyi muzsikusok okították a nyirettyű ügyesebb használatára.

Az iskola zenekarában Péter a kottával is megismerkedett. Így nyílt meg lassanként fogékony lelke a zene varázslatos világa előtt. A Zeneművészeti Egyetem befejezése után Péter a helyi szimfonikusok megbecsült hegedűse lett.

Történt, hogy egyik külföldi turnéjuk alkalmával - valahol Keleten, egy számára eladdig teljesen ismeretlen kora-keresztény kultúrájú országban - a hegedűművész egy templomba menekült a séta közben hirtelen lecsapó vihar elől. A tömjénfüstös levegőjű istenháza falain szentképek pompáztak. A különös látvány valósággal lenyűgözte a violonista érzékeny lelkét.

A templom félhomályában Péterben felsejlett gyermekkori élménye: fura "látogatása" a mesternél, a műterem falainak támasztott festmények tarka tüneménye.

A pompázatos templombelsőben sorjázó ikonok azonban valami mást is sugároztak...

Ahogy nézelődött-csodálkozott a zavartalan csendben, Péter egyszer csak egy mélyen zengő bariton hangot hallott:

- Uram, bocsásson meg, hogy...

Péter oldalt fordult. Egy középkorú férfi állt mellette papi öltözékben.

- ... Úgy látom, Önt komolyan foglalkoztatják ezek a munkák.

- Hogy foglalkoztatnak-e!?... Valósággal elbűvölnek!... Csodálatosak!... Minthogyha nem is emberkéz festette volna... Szinte sugárzik róluk... az időtlenség, az örökkévalóság. Viszont annál különösebb, hogy nyomát se látni rajtuk se szenvedélynek, se egyéniségnek. Ám van bennük valami egészen más, ami, úgy látom, közös lényegük.

- Mire gondol?

- Olyan egyformák!... És mintha nem is ezt, hanem egy másik, emelkedettebb világot képviselnének. Úgy néznek ki, mint egy különleges hadsereg hithű katonái. Olyan elszánt harcosok, akik - vállalva sajátos missziójuk végzetes következményeit is - önként szegődtek valamilyen magasztosnak hitt eszme szolgálatába.

- Jól látja. Tökéletesen igaza van.

- És épp ez, a szakrálisba ojtott morális érték, erő az a plusz, ami ellenállhatatlanul magával ragadja az embereket.

- Úgy gondolja, hogy mindenkit? Szerintem inkább csak a mélyhitűeket...

- Engem teljesen elvarázsolnak, lenyűgöznek. Pedig én zenész vagyok. Hegedűs. Persze valamikor én is kacérkodtam a festészettel, de aztán másképp alakult az életem.

Azt mondják: a zene ott kezdődik, ahol véget ér a szó; hogy amit szavakban már nem tudunk kifejezni, azt csak a zene erejével vagyunk képesek tolmácsolni. A zene - aminek én is boldog rabja vagyok - nemcsak igéző erejű, hanem van egy másik óriási előnye is: mindenki számára hozzáférhető. És most, hogy csodálom ezeket a remekműveket, hajlok rá, hogy elhiggyem: a festészetnek is hasonló ereje, tulajdonságai vannak...

Nem untatom?

- Ó, dehogy! Szívesen hallgatom.

- Egyszer - régen volt, még "festegető" koromban történt - megkértek, hogy nyissak meg egy ikonkiállítást. Némi habozás után elvállaltam, mert úgy gondoltam, igaz ugyan, hogy nem vagyok profi, szakmabeli, de nekem is lehetnek sejtéseim, elképzeléseim, gondolataim, amiket megoszthatok másokkal...

És ahogy kíváncsian képtől képig haladtam, fura gondolatok támadtak bennem:

Milyen merevek és ünnepélyesek! - tört fel belőlem a rácsodálkozó felismerés. Mégis milyen sugárzók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérőn tekint le rám. Mintha azt kérdezné: mit tettél, milyen bűnöket követtél el világodban, odalent a Siralomvölgyben!? Némelyik táblaképről valami szánalomféle, másokról sajnálat vagy könyörület, olyikról meg szeretetteljes melegség áradt felém.

Milyen különös - álmélkodtam -, sohase másfelé, mindig csak rám néznek. Minthogyha beszédbe akarnának elegyedni velem; mintha mondani szeretnének valamit... Talán meg is szólítanak, csak én nem értem a szavukat. Avagy arra várnak, hogy én szólítsam meg őket?

De kihez fordulhatnék elsőként? Krisztus-királyt, a Pantokrátort szólítsam meg, a világ uralkodóját, aki a legszörnyűbb szenvedést vállalta értünk? Vagy Máriát, akiből, lám, itt is felsejlenek az örök anyai jegyek? Esetleg a keresztény hitükért vértanúságot vállalt sok-sok szent valamelyikével kezdjem a különös ismerkedést?...

- Segítőkész közvetítőink Ők, uram. Nagy szükségünkben közbenjáróink a Legfőbb Hatalomnál.

- Éppen ezért nem értem, miért tiltották be szigorú tiltással annak idején az uralkodók és az egyházi főemberek a kép- és bálványimádást. Hisz a képimádók igazában nem is a képekhez fohászkodtak, hanem a mögöttük hitt isteni erőket szólították meg. Elvégre - mint az atya is mondta - hírvivői, katalizátorai voltak ők a sok-sok fohász, kérés remélt teljesülésének.

Az évek, évtizedek alatt sokszor felderengett előttem a templomok csarnokaiban, mohos falu kolostorok celláinak homályában, szerény családi fészkek zugaiban ikonok előtt esdeklők millióinak múló jelenése.

Bárki bármit vetne is ellene, én amondó vagyok, hogy az ikonok, igenis, erősítették az Istenhez folyamodók reményét, bizakodását, hitét abban, hogy könyörgésük meghallgattatik, teljesülni fog. A szentképek elérhető közelségbe hozták, elképzelhetővé tették azt, ami az egyszerű emberek számára másképp nem (volt) felfogható. Ezek a szellemi mankók nagyon is szükségesek az Isten és az ember közötti irdatlan távolság áthidalására tett mindenkori kísérleteinkben. Vizuálisan segítették/segítik a hívőket abban, hogy a mindennapok földközeléből felemelkedjenek valamelyest az áhított meta-világ felé vezető úton. Hogy segítségükkel, közvetítésükkel érzelmileg és gondolatilag közelebb jussanak ahhoz, Akivel noha minden időkben és mindenhol pöröltek az emberek, de Akinek oltalma és segedelme nélkül sohasem tudtak élni, létezni.

Ugyanis Istent, aki örök-időtlen és mindenütt jelenvaló, a gyarló ember képtelen felfogni. Őt csak hihetjük, hisszük. A Teremtő előttünk sohasem fogja felfedni kilétét. ("Vagyok, aki vagyok.") A szentek képmásait, az ikonokat viszont látjuk, megérinthetjük, közvetlenül érzékeljük...

Nos, mindenekelőtt ebben az Örökkévalót közelítő-felidéző élethosszi törekvésükben voltak és vannak segítségükre - főleg a pravoszlávoknak, a görögkeleti hitet vallóknak - az ikonok.

Amiként egyházi zenéjük is.

Bocsásson meg, atyám, ha butaságokat mondtam, de az ember esze elkalandozik...

- Ne szabadkozzon kérem, folytassa csak...

- Sok évvel ezelőtt történt, hogy egy orosz nyelvű tévécsatornán húsvéti liturgiát közvetítettek egy pompázatos moszkvai templomból. Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz néhány szót értettem belőle csupán. De az, ahogy a liturgia a maga egészében meg volt koreografálva-komponálva; a pópák szigorú rendben egymást követő, mind magasabb és magasabb regiszterben történő deklamálása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerűen lenyűgöztek és odaszegeztek a készülék elé.

A korareggel érkező és déli egy órakor távozó hívők lelki állapota között hihetetlen különbséget éreztem.

Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint mindenki más hétköznapi ember. A ceremónia vége felé viszont egy testileg szinte "megsemmisült", ám lélekben újjászületett együttimádkozó gyülekezetet láttam. Az az (át)változás, ami ott - az ikonok előtt imákat mormolva, a zene, a szent szövegek és a csillogó templombelső hatására - néhány óra alatt végbement bennük, egy protestáns ember szemével nézve is maga volt a csoda. A megtisztulás csodája.

-A művészet valóságos rejtély.

- Sokszor és sokat töprengtem azon, ugyan mivel magyarázható, hogy amíg tűnt idők mesterművei olyan nagy hatással vannak rám, addig a kortársművészet nem egy alkotása vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Hogy át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket?

- Korjelenség lehet...

- Persze, hogy az. De mi a magyarázata az újabb keletű gyakori alkotói kudarcoknak, megfenekléseknek? Nos, lehet, hogy tévedek, de én úgy gondolom, hogy a képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot korunk szellemszegénységében, szellemellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak a folyománya lehet ez, mely beteg teória a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással még azt is kijelenthetjük, hogy szinte semmi, ami eszmei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyét.

Emberek millióinak nincs jövőképe!...

Az újabb keletű hedonista életfelfogás - természetéből eredően - összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemlélet, amely az életet a materiális vágyak folyamatos beteljesülésének, vége-nincs élvezetnek képzeli, hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet. Az agymosottak milliói pedig ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.

Korunk embermilliói főistenné fetisizálták Mammont. A szellemileg-érzelmileg kiüresített biofogyasztók pedig a rejtőzködő hatalom rászedő utasításait nyújtott nyakkal követik, bambán teljesítik.

Érzem, hogy elfog a hév, de kimondom, ami a begyemben van: Úton-útfélen jóléti, fogyasztói társadalomról prédikálnak!... Fogyasztani töltött káposztát, túrós csuszát, újabban hamburgert..., ilyesmiket szoktak az emberek.

Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata profanát... meghallgatjuk, meghallgatva befogadjuk, miáltal nem a pocakunk nő, hanem egész lényünk gazdagodik, nemesbedik. A Gizai piramisok előtt állva, pillanatra elakad a lélegzet. Michelangelo Mózesét csodálva, minden más elhalványul körülöttünk...

Mi sarkallta ezeknek és a hasonló remekműveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellenállhatatlanul mi motiválta őket? Nem vitás: a legerőteljesebb belső ösztönző erő századokon, sőt ezredéveken át a vallásosság, a hit volt. Ami mára hol szertefoszlott, hol meg annyira elsekélyesedett, hogy alig lehet számolni vele.

Amikor a hitről, mint motiváló erőről beszélek, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gondolok. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hitünket Istenbe, amiként hihetünk valamely fennkölt eszme, igaz ügy győzelmében, az ember méltóságában vagy a szabadság szárnyakat bontó erejében is. Ez utóbbiért hányan tették kockára, vagy áldozták életüket csak az elmúlt száz-kétszáz évben is, akár csak az én népemben is!?

Bizony nagyot változott a világ! És alakul szüntelen...

- Uram - szólt Isten szolgája - látom, hogy ön igen jártas a művészetek világában, képes átérezni azokat az isteni magasságokat is, amiket ezek az ikonok sejtetnek, kisugároznak. Ezért ha ideje engedi és kedve van hozzá, meghívom egy olyan világba, amilyet még soha nem láthatott.

Kisvártatva a templom egyik oldalhajójának vasrácsos ajtajában csikorogva kinyílt a zár.

Péter az altemplomban, valami tároló félében találta magát, ahol szakszerűen elhelyezett, féltve őrzött pompázatos ikonok sorjáztak. Újabb keletűek és sokszázados fatáblák, melyek egyként magukon viselték a kíméletlenül múló idő patináit, illetve az időtlenség képzetét.

Péter ott, az ódon műremekek társaságában, varázslatuktól áthatva döntötte el, hogy életének hátralévő részét az ikonfestésnek szenteli.

Amit sikerrel be is váltott.

Úgy ment el közülünk, hogy nem tudta eldönteni, melyik hát a rangosabb, előkelőbb művészet, a zene vagy a képzőművészet?

És ha nem is Péterben volt a hiba?...

Hátha a művészetek nem is rangsorolhatók?...

Hisz mindegyik teljes és tökéletes a maga nemében.


A TAXIS MEG AZ ÖREGASSZONY

Későre járt. A naphosszi száguldozás után ugyancsak fáradt volt. Arra gondolt, hazamegy. Ám mielőtt elindult volna, a központból megcsörrent a szolgálati telefon. A diszpécser bemondta a címet. Egye fene! - gondolta -, ezt még kibírom, és a jelzett irányba fordította a kocsit.

Otromba szürke tömbházak, emberléptékű társasházak és kertes családi otthonok váltogatták egymást, nagy összevissza.

Megállt az épület előtt, és megnyomta a dudát. Várt egy darabig. Semmi. Később újabb dudaszóval jelezte, hogy megérkezett, itt van.

Nem bánta volna, ha nem kap visszajelzést. Ha öt percig nem jön ki senki, fogom magam és hazamegyek, fogadkozott. A kedves utas meggondolta magát, váratlan vendége érkezett, vagy - ne adj' isten! - megcsúszott a cementen, és eltört a lába, amihez nem taxira, hanem mentőkocsira van szükség... - fantáziált.

Néhány percnyi várakozás után mégis kiszállt a kocsiból, elsétált a bejárati ajtóig és becsöngetett.

-Megyek már, megyek! Egy pillanat!... - válaszolt egy női hang. Amely nemcsak halk volt, hanem öreg is.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy töpörödött öregasszony állt előtte. Fekete szövetruhát viselt, szemén sokdioptriás szemüveg, fején formás kis kalap, lábán kényelmesnek látszó lapos cipő volt. Semmi sallang, fölös cicoma: öltözéke kellemes összhangot árasztott. Az élemedett korú hölgy látványában azonban mégis volt valami különös. Mintha egy másik idődimenzióból, egy ezerkilencszáz-valahányas fekete-fehér filmből lépett volna ki...

A nem túl tágas, de nem is szűk szoba, és a szomszéd helyiségekbe nyíló ajtók kényelmes lakás benyomását keltették. A taxis tekintetével végigfutott a szoba berendezésein: két szekrény, egy pohárszék, jókora kerek asztal, bronzcsillár, ódon ingaóra, a falon két huszadik század elei - színvilágából ítélve a nagybányai festőiskolához tartozó - mester tájképe, az asztal sarkán nyitott Ady-kötet... Múltat idézően minden a nyugodt polgári élet levegőjét árasztotta.

Az ajtó közelében közepes bőrönd. A szoba sarkában nagyobbacska kartondoboz, benne a legkülönbözőbb színű és formájú kalapok, és minden egyéb, amire egy hölgynek szüksége lehet.

A bútorok fehér lepedőkkel voltak leterítve.

- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? - szólt kérőn az idős hölgy, és tekintetével a múltba révedt.

- Szeretnék néhány percet egyedül maradni!

Lélekgzetvételnyi idő után kérlelő hangon hozzátette:

- Aztán, ha ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen a kocsihoz.

A taxis hirtelen arra gondolt, hogy ez a hölgy nem egy szokványos mindennapi utas, aki most hipp-hopp elutazik, de holnap, holnapután visszatér. Ha így volna, nem takarta volna le a bútorokat. Minden bizonnyal nem azért tette, hogy néhány napig ne lepje a por...

...És ki nem mondva, megejtő udvariassággal, miért tessékelt ki a szobából? ("Szeretnék néhány percig egyedül maradni!"). Miért volt annyira fontos neki, hogy egyedül legyen, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót?...

El akar búcsúzni valakitől?... Kitől vagy kiktől óhajt isten hozzádot venni, hisz a szobában egymaga van?... Él-e valahol az a valaki, akitől netán el kíván köszönni?... Vannak-e hozzátartozói? Élnek-e? Vagy a puszta emléküket idézi, azokkal akar társalogni?...

...Vajon meddig volt ez a lakás a hölgy otthona? Csupán egy-két évig, vagy egész hosszú életén át? Milyen emlékek fűzik ezekhez a falakhoz és a letakart bútorokhoz, amik most oly konokul őrzik valaki vagy valakik titkait a fehér leplek alatt, szétszakítva múltat, jelent és esetleges jövendőt?...

Öreg, agyonkoptatott bútordarabok, melyek bár nem mondhatják ki, épp így, letakarva jelzik igazán, hogy az élet eseményeinek zuhatagsora - talán döntő szakasza? - valaki vagy valakik számára itt lezárult, véget ért. Hogy valamikori örömök, boldog pillanatok, szomorú percek, órák..., ím, megindító emlékekké szelidültek. A kérlelhetetlen idő végtelen folyamában lassan-lassan alámerülnek.

A taxis ráérősen, kényelmesen berakta a bőröndöt a csomagtartóba. Szándékosan húzta az időt.

Miután visszatért, az idős hölgy belékarolt.

- Nem vagyok valami jó erőben.

Lassan, mint a csiga, odasétáltak a kocsihoz.

- Hogy köszönjem meg magának a kedvességét? A legtöbben már rég itt hagytak volna. Kinek van ideje meg türelme manapság egy ilyen vénasszonyhoz? ...

- Semmiség - felelte a férfi.

- Milyen jó fiú maga!

Beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte:

- Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?

- Nem az a legrövidebb út - vágta rá gyorsan a taxis.

- Ó, azt én egyáltalán nem bánom!... Egy hospice-házba tartok...

A taxis belenézett a visszapillantó tükörbe. Az idős hölgy szemében könnycseppek csillogtak.

Csendben a műszerfalhoz nyúlt, és kikapcsolta az órát.

-Mit szeretne, merre menjünk?

- Mehetünk kedvünk szerint?

- Ó, hogyne!

Mint a bimbó, ha elárasztja a napfény melege, úgy feslett ki benne az emlékek világa.

Az elkövetkező néhány órában bebarangolták a várost. Alighanem életének legfontosabb stációit keresték fel.

Megmutatta azt az épületet, ahol az első nagy háború után évekig tanítóskodott.

-... Istenem, mennyit éheztünk, nélkülöztünk, mégis milyen boldogok és bizakodók voltunk. Minden bajon, nyomorúságon túljutottunk... Mert túl akartunk jutni! Bíztunk magunkban, és hittünk a jövőben... Csak Trianon gyalázata, az maradt kitörölhetetlen a lelkünkben... Vajon eljön-e egyszer az igazság órája!?...

Elmentek abba a városrészbe is, ahová új házasokként a férjével költöztek.

-... Semmink se volt - emlékezett. - Még frissen kiporciózott osztályöntudatunk se - tette hozzá ironikusan. - Annak a vállalatnak a csoportvezetőjétől, ahol akkor dolgoztam, négy kisebb ládát meg egy kiselejtezett darabka furnérlemezt kaptam. Szánalomból? Emberségből? Mindegy. Otthon egymásra helyeztük a ládákat, rátettük a rostlemezt, évekig az volt az asztalunk. A férjem, aki kezdő újságíró volt, azon írta a napi penzumokat.

Amikor annyira megtollasodtunk, elhatároztuk, hogy rendes bútort veszünk, bebútorozzuk a lakást. Az idő tájt csak a leghitványabb darabokat, a selejt árut dobták a hazai piacra. De szerencsénk volt. Ugyanis azon az iraton, amelyen a részletfizetésre vásárolandó bútordarabokat feltüntették az irodán, az eladó meglátta a férjem nevét, és lelkes-kíváncsian azt kérdezte:

- Csak nem X Y újságíróhoz van szerencsém? De igen, én vagyok, válaszolta a férjem. A fiatalember diszkréten körülnézett, nem látja-e valaki, hogy most épp a "szocialista erkölcs és méltányosság" normái ellen vét, aztán, hogy nem észlelt semmi gyanúsat, halkan maga után invitált bennünket: - Jöjjenek velem! - mondta. És bevitt egy hatalmas raktárhelyiségbe. - Szerkesztő úr, innen azt választhatnak maguknak, amit éppen akarnak!

Repestem a boldogságtól: a külföldre gyártott szebbnél-szebb bútordarabok között válogathattunk. Látta azt a két szép dióbarna szekrényt meg a kerekasztalt a szoba közepén? Persze a színüket nem láthatta, hisz le vannak takarva... Na, azokat akkor, ott vettük...

Csendben tovább haladtak. Egy idő után megint megszólalt:

- ... Senkim sincs... Egyedül maradtam... A fiam is, a férjem is meghaltak... A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra...

Éjfél is elmúlt, amikor megálltak egy szecessziós épület előtt.

- ... Lány koromban itt bálterem volt - mutatott az épület díszes homlokzatára. - Ide jártunk hétvégeken a barátnőimmel táncolni - mondta meleg hangon. - Persze akkor másféle táncok divatoztak. Másképp is öltöztünk, viselkedtünk. Nagyon megszóltak, sőt elítéltek volna, ha nem a polgári etikettnek megfelelően viseljük magunkat...

Néha megkérte a vezetőt, hogy álljon meg egy-egy hangulatos kis téren, vagy valamilyen épület előtt. Nem szólt semmit, csak maga elé révedt. Aztán tovább hajtottak...

Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt mondta:

-Most már mehetünk.

Elindultak a megadott cím felé. Amikor megérkeztek, két hölgy-alkalmazott jelent meg a bejárati ajtóban, akik gyöngéden egy kerekesszékbe ültették. A taxis kinyitotta a csomagtartót, és elvitte a bőröndöt a bejárati ajtóig.

- Mennyivel tartozom? - kérdezte az idős hölgy, és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

- Semmivel.

- Magának is meg kell élni valamiből...

- Vannak más utasaim is...

A férfi egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve lehajolt és megölelte utasát, aki meglepő erővel szorította magához.

-Nagy örömöt szerzett egy kis öregasszonynak. Köszönöm!... Köszönöm!... Az Isten áldja meg!...

A vezető megszorította mindkét kezét, és visszasétált a kocsihoz.

Hallotta, amint mögötte becsukódik a hospice-ház ajtaja.

Talán örökre.

Jelige: "Violinkulcs"

A csiga

Egész nap esett az eső; hiába volt még csak nyár vége, az ősz kegyetlenül üzengetett, hogy már nagyon közel jár. Októberi hideggel, köddel, rengeteg esővel érkeztek augusztus utolsó napjai. Csak este felé derült ki egy kicsit az idő.

A kihalt játszótéren egy 5-6 év körüli kisfiú ténfergett unatkozva a vizes játékszerek között. Az édesapja letörölt egy padot, és letelepedett újságot olvasni. A gyerek elmélázva rugdalt egy kavicsot, aztán mikor a kavics beröpült a bokrok közé, keresett egy másikat. Rövidesen azonban az is hasonló sorsra jutott. A harmadik kavics apja padjánál állt meg. A férfi idegesen pillantott föl:

  • Nem tudsz valami értelmeset játszani?
  • Apa! Gyere, játssz velem! - kérte a kisfiú, és ráhajtotta apja térdére a fejét. - Úgy

unatkozom!

  • Miért nem mész homokozni? - kérdezte az apa idegesen, és lesöpörte magáról a

kisfiút.

  • De apa! A homokozóban áll a víz! És különben is, fázom!
  • Akkor menj hintázni! Szaladgálj!
  • A hinta is csupa víz! Apa, játsszál már velem! - könyörgött a kisfiú, de apja ingerülten

rivallt rá:

  • Minek jöttünk ki, ha itt is engem nyúzol folyton! - mérgesen zörgött az újsággal, és a

kisfiú megnyúlt ábrázattal állt odébb. Ekkor megpillantott egy hatalmas, nyújtózkodó csigát a pad mellett.

  • Nézd, apa! Egy csiga! Látod, milyen érdekes? - és leguggolva énekelni kezdett:
  • "Csiga-biga gyere ki, ..."- arcán szétterült a mosoly, amint észre vette, hogy a csiga

kidugja szarvait, és tapogatni kezd. - Jaj, apa! Apukám! Nézd már meg! Olyan aranyos! Nézd, nézd! Elindul! - a kisfiú magából kikelve ugrándozott a csiga körül, amit az állat cseppet sem vett jó néven, és riadtan húzódott vissza házába.

  • Ne ugrálj már annyit, még megtaposod, aztán nem lesz se aranyos, se semmilyen...-

dünnyögte a férfi, de az újságból továbbra sem emelte fel a fejét. - Minek hoztunk labdát, ha kavicsokat rugdalsz? Eredj labdázni, és hagyd azt a gusztustalan jószágot!

  • Tényleg apa! Focizzunk! Nézd, az a két bokor a te kapud, ez a kettő meg az enyém! -

mondta lelkesen a gyerek, és fölkapta a labdáját. De az apa nem mozdult.

A kisfiú odalépett az apjához, megfogta a kezét, és elkezdte rángatni. Az újság leesett a földre. - Gyere mááár! Focizni akarok! Nem hallod? Apuuu!

A férfi dühösen emelte fel a lapot a földről, s míg törölgette róla a sarat, már kiabált:

  • Nem hiszem el, hogy ennyire erőszakos legyen valaki! Menj, keress egy másik

gyereket, ne rángass, mert kikapsz! Most már kezd elegem lenni belőled! Minden normális gyerek el tud játszani egyedül is! Miért kell neked folyton rajtam lógni? - azzal újra maga elé vette az újságot, és ingerülten lapozgatni kezdett benne.

A gyerek legörbült szájjal állt előtte, kicsit még reménykedve várt, aztán csüggedten elvonult a hinták felé. Belerakta a labdáját az egyikbe, és lökdösni kezdte. Halkan dúdolt maga elé. A labda időnként kigurult a hintából, de a gyerek újra, és újra visszatette.

Beborult, és szemerkélni kezdett az eső. A férfi összecsapta újságját, és a kisfiúért kiáltott. A gyerek húzódozva hagyta ott a hintát, de engedelmesen megfogta apja kezét és elindultak haza.

Néhány méter után a gyerek nagyot rántott apja kezén:

  • Apa! Ott felejtettem a labdát a játszótéren! Menjünk vissza érte! - kiáltotta.

A férfi mérgesen elengedte a kisfiú kezét. - Te.., te szerencsétlen!...Fuss vissza érte, itt megvárlak....- mondta.

A gyerek eliramodott. Fölkapta a hinta alól a labdát, magához szorította, és már indult volna vissza türelmetlenül ácsorgó apjához, amikor megakadt a szeme a pad mellett a csigán. Most, hogy senki sem háborgatta, teljes pompájában megmutatkozott, szarvacskáit egészen kitolta, és egy fűszálon nyújtózkodott; talán vacsorázott éppen. A gyerek leguggolt a már szakadó esőben, és elbűvölten nézte a csigát. De az, ahogy megérezte, hogy ismét valami mozgás van a közelében, villámgyorsan visszahúzódott házába. A kisfiú elsírta magát. Aztán fölállt, és a könnyein át kiáltotta:

  • Te szerencsétlen!...- és egy hatalmas lendülettel széttaposta a csigát.

Annácska

(Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki: - Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek. - Megmondom én - felelte a javasasszony. - Itt van ez az árpaszem. Nem közönséges árpaszem, ez nem olyan, ami a földeken terem, vagy amit a tyúkok elé szórnak. Ültesd el egy virágcserépbe, s várd meg, mi lesz belőle. - Áldjon meg az Isten - hálálkodott az asszony, és tizenkét ezüstpénzt adott a jó tanácsért a javasasszonynak. Azzal hazament, elültette az árpaszemet, s az nyomban ki is hajtott, szemlátomást nőtt, s egy tulipán formájú pompás, nagy virágot hozott. A virág szirmai szorosan csukva voltak, mintha még csak bimbó lett volna.- De szép virág! - gyönyörködött benne az asszony, aztán megcsókolta a pirosságra szirmokat. Alighogy érintette az ajkával, megpattant és felhasadt a bimbó; most már látszott, hogy igazi tulipán, de a szirmai rejtekében, parányi zöld széken, egy pöttömnyi leányka üldögélt, olyan szép és kedves, hogy gyönyörűség volt ránézni. Akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, s az asszony nyomban el is nevezte Pöttöm Pannának.)*

-Szedd már a lábad, mindig rád kell várni Annácska! - az asszony keskeny szája még keskenyebbre húzódott tehetetlen dühében, ahogy az idétlenül kacsázó, kövérkés, aprócska, aránytalan termetű kislányt kelletlenül bevárta. Férje szándékosan az autó körül szöszmötölt még, hogy minél később kelljen családjához csatlakoznia. Körbejárta, egyenként ellenőrizte az ajtókat, majd akkurátusan kiszedegette a csomagokat,egyenként emelgetve ki a könnyebbeket is. Mikor már tényleg nem volt mit csinálnia, nagy sóhajjal felesége és kislánya után indult, két karjában csomagokkal, vállain is egyet-egyet lógatva. A szokásos nyaralás újabb lidércnyomásként nehezedett a férfi lelkére, tudta, ezt soha nem fogja kikerülni, évről évre meg fogják ismételni, a felesége valamiféle örömét is leli az önkínzásban, hogy megmutassa a világnak, milyen szörnyű átokkal verte meg őket a sors, pedig hát nem akartak többet, csak egy átlag gyereket, amilyen millió és millió szaladgál az utcákon...

(Egy éjszaka, amikor szép kis ágyában az igazak álmát aludta, egy fertelmes varangyos béka ugrott be az ablakon. Utálatos állat volt, kövér és nyirkos; egyenesen az asztalra pottyant, ahol rózsalevél-takarója alatt Pöttöm Panna aludt.)

-Hát megjöttek, kedveskéim? - futott hangos szuszogással a kapukulcsot csörgetve a kövér asszonyság a vendégek elé, és papucsa csak úgy csattogott a rossz kövezeten a nagy igyekezettől. - Papa! Papa, gyere már! A füleden ülsz, öreg? Megjöttek a pestiek! - kiáltotta hátra, és szélesre tárta a kaput, míg hasztalan igyekezett a belépő férfitól a csomagok egy részét elvenni. - Fáradjanak beljebb! De megnőttél Annácska! - kedélyeskedett, és kitárva az ajtót előre sietett, hogy bevezesse a családot az előkészített vendégszobába. Férje öregesen vánszorgott elő a kertből, sáros kezét a nadrágszárába törölgette, és nyájaskodva üdvözölte az érkezőket. Gyorsan besietett a fürdőbe, megmosdott, és a törölközőt szorongatva sietett vissza, hogy elcsípje a beszélgetés fonalát. A pestiek közben beértek a vendégszobába és lerakodtak. Annácska az ötévesek ártatlan érdeklődésével szemlélődött, fiókokat húzogatott ki, ide-odamászkált, míg anyja rá nem szólt, hogy menjen a kertbe játszani, nem azért jöttek le a Balaton mellé nyaralni, hogy itt is benn ücsörögjön, mint Pesten, a panelban.

(A kert alatt mocsaras partú, széles patak folydogált; itt, a mocsárban lakott fiával a fertelmes béka. Rút volt a fia is, pedig az az anyjára ütött.)

-Hát megjöttetek?- dörrent a kislányra egy reszelős, mély, barátságtalan férfihang, és a kert mélyéből előbukkant a vendéglátók fia.

-Igen...- felelte félénken a kislány és aprócska szoknyáját még lejjebb húzkodta a térdén. A férfi végigmérte a görbe lábú, formátlan kislányt, csúnyán fölnevetett, aztán legyintve tovább állt a kerti úton, s pár perc múlva eltűnt a szőlővenyigék között, dülöngélve, az ittas emberek bizonytalan járásával, félhangosan motyogva. A kislány fölsóhajtott, aztán leguggolt egy katicához, amelyik épp egy fűszálon igyekezett fölfelé. Rövidesen már nem hallatszott más, csak a kislány kissé orrhangú, hamis éneke, s egy távoli öntözőberendezés surrogása. Nyár közepe volt, a fecskék szorgos népe szakadatlan röpködött, cikázott, csivitelt. A fűben a kislány lába előtt hangyák szorgoskodtak, s bogarak, rovarok ezrei igyekeztek fölkészülni az őszre, a télre, az örök túlélésre. Forró nap volt, Annácska mégsem érezte elviselhetetlennek a meleget. Észrevett egy szép, sárga virágot, és a füle mögé akarta tűzni, de a virág minduntalan kifordult rövidke, vékonyszálú hajából. Mérgesen eldobta. A virág egy halom színes vadvirág közé zuhant. Annácska letérdelt, és elkezdte szedegetni a virágokat, s rövidesen nagy csokorra valót szorongatott a kezében. Szoknyája fölcsúszott kis bugyogójáig, térdemegzöldült, ahogy a fűben ide-odacsúszkált egyik virágtól a másikig. De ő nagyon-nagyon boldog volt, hogy anyának micsoda örömet fog okozni a szép virágokkal! Hát még ha összeköti virágcsokorrá! Tud ő csokrot kötni, hogyne tudna, az óvodában folyton dicséri Zsuzsa néni, mert ha a lába ilyen görbe, és rövid is, de a keze neki a legügyesebb a csoportban, sőt, az egész óvodában, minden középsős gyerek csodájára jár, ha kézműveskednek, de sokszor még a nagyok is!...

-Hát te, mit csinálsz itt? Nem láttad a fiamat? - a hang váratlan volt, hátulról jött. Annácska ijedten elejtette a virágokat, hangja, mely az előbb még idétlen kis gyerekdalt dúdolgatott, most hirtelen megrekedt, s mert nyelni is akart épp, köhögésbe fulladt. - Ej, ej, ne riogj már! Nincs semmi baj! Mondok, kijövök, megnézem a fiamat, mert nem jött vendéget köszönteni a mihaszna, oszt nem tégedet talállak itt, te leányka? - az öreg barátságosan hunyorgott a kislányra, aztán mohón futott rajta végig a tekintete. - Na, gyere, adj egy puszit a Laci bácsinak,hiszen már egy éve is, hogy nem láttalak, oszt mekkora nagylyány lettél! Tavaly még akkorka voltál csak, mint egy kis paszulyka, ma meg már mindjárt férhő' is mégy! A kislány engedelmesen odahajolt az öreghez, és odacsucsorította szájacskáját annak lehajló, ápolatlan, borostás arcához. Megcsapta a bor savanyú, s a mosdatlan test ápolatlan szaga. Engedelmesen rácuppantott egyet a ráncos, öreg arcra, szinte alig érve hozzá, s máris undorral fordult volna el, de az öreg magához rántotta, és erővel szájon csókolta. A kislány öklendezni kezdett, s vergődni. Az öreg lélegzete egyre szaporább lett, egyre jobban szorította a kislányt. Ebben a pillanatban felharsant az öregember fiának dühös, mérges hangja:

-Apám! Merre vagy? Ha hívtál, ne szórakozz, mert ellátom a bajodat! Semmi kedvem bújócskázni veled, megértetted? Felelj, nem hallod? Süket vagy? Tudod, hogy a permetedtől már megint megdöglött néhány szaros fecske? Ha ez kiderül, állati nagy kalamajka lesz!...

Az öreg eltaszította magától Annácskát, cukorkás papír zizzenése hallatszott, és a kislány szájában a következő pillanatban édes íz olvadt szét. De rajta már ez sem segített; térdre rogyva hányni kezdett, és csak hányt, és hányt, mint aki a lelkét akarja kiadni. A fiatalabbik férfi ekkor ért oda, és vette őket észre; a kislányt, aki térdelve, görcsösen hányt, és az apját, aki egy lépésre tőle figyelte a gyereket.

-Ezzel a gyerekkel meg mi a franc van? Nem bírja a kényes pesti gyomra a kajánkat?

(Pöttöm Panna énekelt a vendégnek, elénekelte, hogy "Szállj, szállj, katicabogár" meg azt, hogy "Megy a barát csutorával". A vakond beleszeretett Pöttöm Pannába a szép hangja miatt, de nem szólt semmit, mert megfontolt férfiú volt. Nemrégiben hosszú folyosót túrt a földben; a maga házát meg a mezeiegérét kötötte össze vele. Megengedte a mezeiegérnek meg Pöttöm Pannának, hogy sétálhassanak a folyosóban, amikor kedvük tartja, de figyelmeztette őket, hogy meg ne ijedjenek a halott madártól, amelyik a folyosójában fekszik. A madár nemrég halhatott meg, biztosan a tél elején, s éppen ott feküdt eltemetve, ahol a vakond a folyosóját túrta.)

-Ez a gyerek tényleg nem normális, Pista! Döglött fecskék voltak az ágyneműjébe dugva! Most már tényleg elegem van belőle! Még egy ilyen, és úgy elverem, hogy ...

-Akkor minden bizonnyal azért volt tegnap az a nagy hányás is. De én nem akarok egész héten egy idióta kölyök miatt a házban dekkolni, mikor egész évben a nyaralásra gyűjtöttünk!

-Rendben, akkor mit csináljunk? Anyád nem vállalta, az enyém meg nem normális. Kész, a kör bezárult! Tudsz jobbat? Cipeljük, vagy maradunk, és nézzük a háziakat, a vén részeges tanítót, vagy a pletykagép anyucit...Te Pista! Mi lenne, ha megkérnénk a háziakat, hogy vállalják el Annácskát legalább egy napra, míg összeszedi magát? Az öreg Laci bácsi szereti a gyereket, adunk neki egy kis plusz pénzt, a nyugdíja sem lehet valami sok, az öregasszony meg háztartásbeliként szintén "nyögdíjas", még a nyakukon van ez a börtönviselt fiuk is - na?... Mit szólsz Pista? Legalább egy nap legyünk szabadok! Én ezt már nem bírom tovább!

-Jó, kérdezd meg Ilu, bár iszik a Laci bácsi, mint a kefekötő... Mit gondolsz, abból nem lehet baj?

-Tanító volt, ne feledd! Legalább egy estét...Csak egy estét akarok Pista! Mióta ez a gyerek megvan, nincs egy nyugodt,szabad percem sem, folyton vele kell törődnöm, az egész élet róla szól, hogy egészséges legyen, gyógytorna, orvosok, különböző felesleges fejlesztések, de úgyis tudjuk, hogy hiába! Én nem ilyen életet akartam! Más megszüli a gyerekét és büszke rá, mert egészséges, szép, okos, de nézd meg a mi lányunkat... Egy gnóm! Gyűlölöm ezt az életet!Ez nem is élet... Ez rabszolgasors! Pedig annyira, de annyira vágytam gyerekre...Miért kellett a másik kettőnek meghalnia, s miért ez maradt meg?... De még ezt sem bántam volna, ha a másik kettő legalább megmarad!

-Ne mondj ilyeneket Ilona a saját lányunkra! Hát anya vagy te? Még meghallja! - a férfi fájdalmas sóhajt gyűrt vissza a mellkasába, aztán lemondóan így felelt: -Nem bánom. Holnap megkérdezzük az öregeket, és elmegyünk valahová vacsorázni, és táncolni. De csak este, hallod, szívem? Este Annácska már úgyis alszik, nem igényel különösebb felügyeletet. Feltéve persze, hogy vállalják.

-Jó. Ez is több, mint a semmi. Addig meg talán rendbe is jön ez a ...ez a ...döglött fecske-gyűjtögető...

(Másnap éjszaka megint kiosont a fecskéhez; az már feléledt, de nagyon gyönge volt, csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy megnézze Pöttöm Pannát, aki lámpás híján egy darabka korhadt fával állt előtte.)

Amikor már mindenki aludt, Annácska kiosont a házból, és kutatni kezdte, hová vitte anyja az ágyából a döglött fecskéket. Nem kellett sokáig keresgélnie - a komposztos láda tetején lelte meg őket. Ott feküdtek tátott csőrrel, dermedten, enyhén széttárt szárnyakkal, görcsösen behajlított lábakkal, üveges szemekkel. Annácska sírva fakadt. Aztán fölnyalábolta a madarakat, és beletette egy nejlontasakba mindet. Nehéz volt a szatyor, ő meg kicsi még, és gyönge, hamar elfáradt a karja, hiába váltogatta hol a jobb, hol a bal oldalát, húzta a szatyor nagyon. Kinyitotta a kaput, és elindult az erdő felé. Ott akarta eltemetni, dehogyis engedte volna, hogy a kutyák elé vessék, vagy más állatok egyék meg ezeket a vidám madarakat, amelyek annyi szépséget adtak neki. Hát csak ment, ment rendületlenül, bár egyre kimerültebben, húzta karjait a súly. Az erdő széle pedig csak nem akart közelebb kerülni.

-Nini, te kicsi lány, mit keresel itt éjnek évadján, és mit cipelsz ilyen erőlködve, mondd? - szólította meg egy barátságos, de szigorú férfihang, s mikor Annácska félresöpörte verejtékező homlokáról a haját, s felnézett, a fiatal vadőrt pillantotta meg.

-Nem akartam, hogy ezeket a szépséges, kedves, vidám madarakat megetessék a kutyákkal, hát elhoztam őket eltemetni, tudod, bácsi? - felelte félénken, s azzal kibontotta a zacskó száját, hogy a férfi belepillanthasson.

-De hogy azt a rézfán fütyülő! - kiáltott fel az ember, de el is hallgatott, mert nem akarta a csöpp kislányt megijeszteni. Aztán szép nyájasan kikérdezte. Végül megígérte, hogy majd ő gondoskodik a madarakról, s kérte, bízza rá terhét, s egészen hazáig kísérte a gyereket. De nagyon fortyogott belülről, erősen tervezett valamit a fecske-gyilkosok leleplezésre, így a kapuban csak megsimogatta a kislányt, és gyorsan el is búcsúzott tőle, kérve, senkinek se említse, hogy találkoztak, mert akkor talán fog tudni tenni valamit az érdekükben. Annácska boldogan osont vissza az ágyába. Senki sem vette észre, hogy kiszökött.

(- Négy hét múlva lakodalmat ültök! - mondta neki egy napon a mezeiegér. Pöttöm Panna sírva fakadt, és megmondta kereken, hogy nem akar az utálatos vakond felesége lenni.)

A telihold ezüstbe vonta a Balatont, hosszú hidat verve egyik parttól a másikig, egészen a ház lábáig futva egy kis patakon át, majd megkerülve a házat, hogy aztán a sásból kabócák hangja hallatsszon, s később, ahogy az égen egyre magasabbra kúszott, a tücskök vették át hangversenyükkel az este színpadát.

Annácska egyedül volt a szobában, már majdnem aludt. Ujjacskáját szopva, hanyatt feküdt, szeme csukva volt, másik kezében rongybabát szorongatott. Hol motyogva, hol dúdolva altatta magát. A hold fénye éppen az ágyacskájára kúszott.

Behallatszottak a konyhai neszek; az öregember és a házaspár vacsoráztak, iszogattak.

-Köszönjük Laci bácsi, azt sem tudjuk, hogyan háláljuk meg!

-Ugyan, ugyan...egészségükre! - koccanás hallatszott, székek csikorogtak a kövön, aztán az öreg harákolt.

-És Mariska néni mikor jön haza, Laci bácsi? - kérdezte a férfi.

-Azt a jó ég tudja, édes fiam, ha egy asszonyszemélyre rájön a pletykálkodhatnék...Már megbocsásson Ilonka, nem magára mondtam, tudom, én, hogy maga nem az a fajta. Na, igyanak még! Isten éltesse magukat, pestieket!

-Sok lesz már Laci bácsi, mi nem vagyunk hozzászokva.

- Na, akkor, hogy pocsékba ne, hanem csak kárba...- s egy hajtásra kiitta a vendégek poharát is.

- Mi akkor most mennénk is, Laci bácsi, és mindent köszönünk, nem lesz baj a kislánnyal, az már alszik ilyenkor, reggelig föl sem ébred, legfeljebb ha pisilni megy ki...

-Jól van, menjenek csak, hát persze, hogy nem lesz semmi baj, majd én figyelek. Aztán érezzék jól magukat! Pest messze van ám, meg a munka is, meg minden, ami kötelesség! - kedélyeskedett az öreg, és újra töltött magának.

A házaspár összenézett, de aztán sietősen összeszedték a holmijukat, s elindultak kifelé.

Az öreg rövidesen motyogni kezdett. Aztán énekelni. Egyszer csak nehézkesen fölállt, imbolyogva megkapaszkodott az asztal sarkában, majd megindult a vendégszoba felé. Hamis, reszelős hangon gyerekdalt énekelt egy katicabogárról...

PERSPEKTÍVÁK

Időtlen szépség

Csendben nyitom be az utcai kiskaput. Ahogy számítottam is rá, nyitva van, errefelé nem szokás kulcsra zárni az ajtókat, néha még a ház is tárva­ nyitva, de a kertkaput biztos, hogy senki nem zárja be. Szájára is venné a falu, miért zárkózik, talán a szomszédban sem bízik meg?

Legalább tíz éve, hogy erre jártam. Vagy inkább tizenöt. Tulajdonképp nem is ismerem ezeket az embereket, emlékszem rájuk régről, ők is emlékeznek rám, de ez minden. Azért biztosan megismernek még, összefutunk olykor a városi piacon.

A kutya sem törődik velem - ezt szó szerint kell érteni, a fekete kis keverék eb valahol a kert végén csatangol. Elindulok hátra, pontosan tudom, hogy az első bejáraton nem érdemes próbálkozni errefelé, azt nem használják, csak akkor nyitják ki, ha nagyon muszáj. Alapvetően hátul közlekedik mindenki, az első ajtót csak nagytakarításkor zárják ki, vagy ha lakodalom van a háznál.

Illendő távolságból jelezni próbálom érkezésem, de harsány "jó napot" kiáltásaimra semmi válasz. Elmegyek a vén cseresznyefa alatt, megkerülöm a falhoz támasztott biciklit, és megakad a szemem egy félreállított járókereten.

Gyors fejszámolás: igen, a néni már minimum kilencven éves, csoda, hogy még él. Mögötte van két világháború, hat megszült és három eltemetett gyermek. Az életben maradtak közül egy hülye lett - errefelé így mondják, nem sokat udvarias­kodnak, ahogyan a nyomorékot is nyomoréknak nevezik, a vakot meg vaknak, nem látássérültnek. Szóból ért az ember, meg aztán meg is szokták, hogy az élet sem finomkodik velük.

A háború után, mikor a bácsi hazaért a frontról, úgy nézett ki, hogy lassan egyenesbe jönnek, de aztán jött a téeszesítés, és kezdhettek mindent elölről. Hosszú és küzdelmes időszak volt ez. Valahogy aztán mégis talpon maradtak, mindig volt mit tenni az asztalra, és a gyerekeket is tisztességben felnevelték. Az öreget pár éve temették el, azóta a néni a legkisebb fiával, menyével és az unokákkal él itt.

Hangokat hallok a ház végéhez épített teraszról, elmegyek hát a hátsó ajtó mellett. A kert vége fölött már lefelé megy a nap, augusztus utolsó hetében járunk, álmos, gyümölcsérlelő nyár vége van. A kert rendezett, a szőlőlugas szépen metszve, kötözve. A szilvafákon rengeteg a gyümölcs, itt-ott alá is kellett támasztani az ágakat, hogy le ne törjenek a súly alatt. Hátul, ahol a kert eltűnik a domboldal hajlatában, vén diófák koronái látszanak.

Furcsa hangulat fog el: megérzek valamit a falusi élet nyugalmából, a békés, csendes, idilli miliő megérint engem is. Mégis, valahogy úgy vagyok ezzel, mint a síkvidéki ember a hegyekkel: elismeri, hogy szépek, de nem hagyná ott az ő megszokott pusztaságát a hegyek szépsége miatt. Én sem tudnék itt élni, hiányozna a város nyüzsgése és zaja - mégis látom és elismerem ennek a létformának az elvitathatatlan nyugalmát és szépségét.

A nap erősen süt még, ezek a percek azok, mikor az ember szívesen letelepszik valahová, a nap felé nyújtja a lábát, behunyja a szemét és próbál nem gondolni semmire, csak élvezni és lehetőleg minél tovább nyújtani a pillanatot.

Ekkor látom meg őket.

Az öregasszony egy fonott karosszékben ül, szemben a nappal, hosszú, ősz haja teljesen kibontva, unokája fésüli éppen; emlékszem, anyám ugyanígy a napon szárította a haját, tavasztól őszig mindig kint, legalábbis, ha nem volt borús az ég.

A lány kicsit előrehajol, valamit mond a mamának. Az öregasszony a lemenő napot nézi, kicsit félrebillenti a fejét, hogy jobban hallja, közben a ráncos arcon egy fáradt mosoly jelenik meg. Most kis szellő bújik be a terasz drótüveges teteje alá, szétfújja a vékony, öreg hajszálakat.

A lányon hosszú szoknya és egyszerű, otthoni használatra szánt blúz. A haja kontyban van összefogva, arcán nincs smink, egy apró fülbevaló minden dísze. Szögletes vonásai vannak, erős, fekete szemöldöke, és a hajszálai közt itt-ott néhány már őszülni kezd. Lehet vagy harminc éves, úgy tippelem. Nem szép, egyáltalán nem az, legalábbis ha elfogadjuk, hogy a szépség az, amit úgy általában a kor embere annak tart.

Megállok a ház sarkánál és nézem őket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megleshetem a két embert, hogy láthatom az öregasszonyt a kibontott hajával, a ráncos, fáradt arcot, ami mögé bepillantva látni lehet az elmúlt fiatalságot, mind a kilencven évet; a megszületett és felnevelt gyerekeket, a rengeteg munkát, a szeretetet, a hol fáradt, hol önfeledt mosolyokat... A nyarakat és a teleket, a tavaszt, a reményt és reménytelenséget, a hitet, hogy élni nemcsak kell, de érdemes is; láthatom a szépséget, ami az élet a maga teljességével, a szépséget, ami sokkal, de sokkal több annál, mint amit a szemünkkel elsőre képesek lennénk meglátni.

Észrevesznek ők is, a lány rám mosolyog, ebben a pillanatban szép ő is, elindul felém két kosárral, amiben jövetelem tulajdonképpeni tárgya van: húsz kiló szilva, amiből lekvárt fogok főzni.

Most némajáték következik: a lány leteszi elém a kosarakat, én odaadom a pénzt, rájuk mosolygok, ők viszonozzák. A mama tekintete elidőzik rajtam, biztosan felismert, és most azt mondja magában: lám-lám, felnőnek a gyerekek.

Senki nem szólal meg. Az öregasszony lassan elfordítja a fejét, a távolba néz, a diófák koronája felé, ahol a nap egyre lejjebb ereszkedik. A messzeségben egy gólya kering, leszállni készül a domb alján levő patak partjára. Arra fordul a lány is, én is a nap felé tekintek. Tovább is némán állunk, az utcáról behallatszik egy traktor zúgása. - Köszönöm. Mindent köszönök - mondom én rekedten, felemelem a kosarakat és lassan elindulok kifelé.

Senki nem kísér ki, egyedül megyek visszafelé a vén cseresznyefa alatt, némán teszem be magam mögött a kiskaput.

Azóta, ha szilvalekvárt eszem, mindig látom a képet a lemenő nappal, a szélben szálló ősz hajjal, a fésűt tartó lánnyal, ráncos öregasszonnyal. Sőt, ha idős embert látok, bárhol és bármikor, megint megjelenik a kép, a kép az időtlen szépségről. Ilyenkor újra meg újra a gyűrött arcok mögé tekintek, keresem a vén szemekben az élet titkát, keresem azt, amitől a törődött testek megtelnek újra fiatalsággal és erővel; keresem a szépséget, azt az igazit, ami ugyan nem látszik kívülről, de nem is tűnik el az évek múlásával.

Ez a szépség: az élet szépsége.

Következő tavasszal arra jártam, a leengedett ablakon behallatszott az autóba a lélekharang kongása, egy temetési menetet kerültem ki éppen. A nap a temető felett már lefelé tartott, néztem, ahogy a bárányfelhőket szétfújja a szél, akár egy öregasszony ősz haját.

Az élet szépsége fölött győzött volna a halál visszavonhatatlansága?

Nem hiszem. A bárányfelhők között ott volt valahol az öregasszony, és én láttam, hogy újra fiatal és élettel teli; és igen, láttam, ahogy hosszú, szőke haját szétfújta a szél, miközben ő fejét csóválva elnéző mosollyal nézte a gyászoló rokonságot.



Dóra

Fáradtan ülök a székemen, alig figyelem az előadást. A komolyzene - vagy, ahogy egy barátom nevezi: szomorúzene - soha nem volt a kedvencem, főleg így, munka után, álmosan és törődötten.

Sűrűn nézek az órámra, de arra nem vete­medek, hogy a telefonom is elővegyem - azt azért mégsem, tartsuk be a szabályokat. Pedig kellene legalább egy SMS-t küldeni Anitának, hogy igen, ideértem, minden rendben van, csak már nem volt időm felhívni. Ez persze nem igaz: telefonálni tudtam volna addig is, amíg a kocsitól idesiettem, nem, valljuk be: egyszerűen semmi kedvem nem volt beszélni vele. Most nem. Koncert után, ha hazaérek, és ő még nem alszik, úgyis kifaggat, tudni akarja, hogy telt a napom. Szokás szerint nem lesz mondanivalóm, amin ő - szokás szerint - meg fog sértődni. Minden nap ugyanez a lemez.

Belefáradtam már.

Igazság szerint a hangversenyre is csak azért jöttem el, hogy ne kelljen otthon lennem. Ronda dolog, tudom, de legalább magamhoz őszinte vagyok. Anita nem bírja nélkülem, én nem bírom vele. Ez van. Azt hiszem, jogom van ahhoz, hogy éljek kicsit.

A koncertre egy kollégám hívott el. Valójában ez egy zeneiskolai vizsgaelőadás, ahol a fia is zongorázik. Először nem is akartam elfogadni a meghívását - ismerem az ilyen koncerteket -, aztán eszembe jutott, hogy így lehet egy estém egyedül, Anita nélkül. Az már csak hab a tortán, hogy mikor megmondta az iskola címét, ahol az előadás lesz, kiderült: én is ebbe a budai zene­iskolába jártam, csak akkor még nem Járdányi Pál Zeneiskola volt a neve, hanem egyszerűen II. Kerületi Állami Zeneiskolának hívták.

Most itt vagyok a jól ismert, de az eltelt idő miatt valahogy mégis ismeretlennek tűnő koncertteremben, csupa idegen ember között. Próbálok emlékezni: milyen volt itt lenni harminc évvel ezelőtt, fenn ülni a zenekarban a színpadon, fújni a trombitámat, hunyorogni a reflektorok fényében. Arra, hogy pontosan hogyan nézett ki ez a terem akkor, hogy milyen színű volt a függöny, milyen képek függtek a falakon, vagy, hogy milyen volt a székek kárpitja, alig-alig emlékszem már, csak egy-egy villanás, egy-egy hangulat az, ami visszaköszön a múltból. Ha magamat nagy nehezen sikerül is elképzelni, ahogy ott ülök a pódiumon a trombitámmal, a csillogó ezüst keretes szemüvegemmel és a lenyalt hajammal, hát idegen marad a kép, mintegy kívülről látom magam, egészen olyan, mintha nem is én lennék; mintha valami távoli ismerős családi fotóal­bumából hullott volna ki egy fotó, amit egy közömbös mozdulattal felveszek, futólag rápillan­tok és visszateszem a többi közé.

Persze - mondom magamnak -, nem is te voltál az, hanem egy gyerek a múlt évezredből, annak is az utolsó előtti évtizedéből... Miért kellene ismer­netek egymást, hiszen egy világ, de legalábbis harminc év választ el benneteket.

Most egy fuvolás kislány lép a színpadra, megilletődöttnek tűnik, de így is bájos jelenség a hosszú, barna hajával és az őzike szemeivel. Áll a lámpák fényében, tekintete végigfut a nézőkön, mintha valakit keresne.

Egy emlék támad fel bennem, egy ködös emlék halványan, és bár nem tudom, mégis határozottan érzem, hogy köze van a fuvolás kislányhoz vala­hogy.

Előttem egy nő ül. Hosszú, barna haja nincs feltűzve, a széktámla aljáig leér, érdekes, eddig nem is figyeltem fel rá. Ő is a fuvolás kislányt nézi, látszik, hogy igazán figyel, együtt él a zenével; látom, ahogy picit előredőlve a gyerek tekintetét keresi, és látom, hogy a kislány is észrevette már, félénken mosolyog vissza.

Biztosan az anyja, gondolom magamban.

Óvatosan felteszem a lábam az előttem levő szék hátsó összekötőjére, és ezzel a mozdulattal egy picit, alig észrevehetően meglököm. A nő megérzi az apró taszítást, egy pillanatra hátrafor­dul, a tekintetében enyhe rosszallás. Ugyanebben a másodpercben a fuvolás kislány befejezi a darabot, és meghajol. A kivetítőn olvasható a darab címe és kibetűzöm a kislány keresztnevét is: Dóra.

A nő tapsol, most nem ér rá velem foglalkozni, én is tapsolok, először a koncert során teljes szívből, felszabadultan. Már tudom, kire emlé­keztetett az imént a fuvolás kislány.

A kislány a színpadon: Dóra. Előttem a széken pedig Dóra, az anyuka, pontosan úgy, mint annak idején, a zenekari próbákon. Dóra, a múltbeli fuvolás kislány a nyolcvanas évek végéről, aki gyönyörű volt, akinek hosszú, barna haja pontosan a széktámla aljáig ért, és akinek a székét kitartóan lökdöstem minden egyes próbán, egyszerűen azért, mert nem volt jobb ötletem rá, hogy vala­hogy felhívjam a figyelmet magamra. Ilyenkor hátranézett mindig, komolyan és szigorúan, és nekem úgy tűnt akkor, hogy ettől a szigorúságtól valahogy csak még szebb lett.

Az, hogy egy lányt egyszerűen meg is lehet szólítani, annyira abszurd gondolatnak tűnt akkor számomra, mintha valaki azt mondta volna, hogy elemlámpával fényjeleket tudok küldeni a mars­lakóknak. Nem is beszéltem vele soha, következő évben már ki is maradtam a zenekarból, nem találkoztunk azóta sem.

De most... Micsoda véletlen! Itt ül előttem, itt van a múltam egy életre kelt szereplője színesben, nem fekete-fehér képen, hanem a maga hús-vér valóságában, gyönyörűen; a hosszú barna hajával, komolyan és szigorúan: itt van Dóra. Végre beszélhetek vele, elmondhatok neki mindent, amit annak idején éreztem, és elmondhatok mindent, ami azóta történt... Beszélhetek Anitáról, hogy nem bírom már tovább, és ő figyelni fog, meg fog érteni engem, ebben biztos vagyok.

Hiszen egyedül van ő is, lehet az is, hogy vigasztalásra szorul. Mert apuka ugye nem ül itt mellette, nem jött el meghallgatni a kislányát, következésképp kizárt, hogy együtt éljenek. Lehet, hogy meghalt - borzasztó, de hát ilyen az élet! -, de nem, mégsem, a kis Dóra nem lehet félárva, ne legyek ilyen kegyetlen, biztosan van apja, csak elhagyta őket, mondjuk kivándorolt Argentínába, vagy olajbányász az Északi-­tengeren egy fúrószigeten. Mindenesetre kizárt, hogy visszatérjen, nem tudja elviselni ezt a gyönyörű asszonyt, hogyan is tudná, állandó kisebbségi komplexusa van mellette, és egyébként is tévedés volt ez az egész, világéletében a szőke nőket szerette, hogy barnát vett el, az csak egy fatális hiba következménye.

Igen, beszélek Dórával, határozom el. Ki tudja? Nem hiszek a véletlenekben, tehát ez a találkozás sem lehet véletlen, azzal, hogy most mindketten itt vagyunk, talán kapok még egy esélyt a boldog­ságra... Igazán, ennyi jár nekem az Anitával eltöltött évek kárpótlásaként.

A koncertnek vége van, már csak az igazgató beszél: köszöni a kedves vendégeknek, családta­goknak, mindenkinek, aki a mai rohanó világban a drága idejét arra áldozta, hogy... és így tovább, bla­bla-bla.

Határozottan taszítok egyet az előttem levő széken, ezt értenie kell a rajta ülőnek, ekkora rúgás nem lehet véletlen. Dóra hátrafordul, szigorúan néz. Még mindig nagyon szép. Ugyanaz a tekintet, a komoly és szigorú, a harminc évvel ezelőtti, állapítom meg. Felhúzza a szemöldökét, nem mosolyog, csak néz rám kérdőn. Nyilván nem ismer fel.

- Dóra! - szólalok meg rekedten. - Dóra!

- Tessék? - összeráncolja a homlokát. - Ó, igen! Dóra nagyon ügyes. Az egyik legígéretesebb tanítványom.

- Hogyan? Azt hittem, a lányod. Még hasonlít is rád, emlékszem, te is ilyen félénk lány voltál. Meg a nevetek is ugyanaz, ugye.

- Elnézést, nem értem. Ismerjük mi egymást?

- Dóra, ne szórakozz már... Ide jártunk mind a ketten, mikor gyerekek voltunk. Én trombitáltam, te fuvoláztál. Mögötted ültem, tudod, a szemüve­ges, lenyalt hajú srác, aki folyton a székedet lökdöste! Emlékszel, nem?

- Kérem, itt valami félreértés van. A keresztnevem nem Dóra, hanem Alexandra, és nem járhattam ide zeneiskolába, mert tizennyolc éves koromig Győrben éltem. És most, ha megbocsát, vár a férjem.

Azzal megy, vissza sem néz, már a színpad szélén áll, gratulál a kislánynak, beszélget a többi zenetanárral, majd a színpadra nyíló oldalajtón belépő férfi elé siet.

Csalódott vagyok, és dühös.

Haragszom magamra, mert egy rövid időre elhittem, hogy van esélyem tiszta lappal indulni; elhittem, hogy az élet egy nagy társasjáték; elhittem, hogy a szerencsekártyán, amit kihúztam, ez áll: "Bármely múltbeli eseményt megváltoztat­hatsz, a változtatások következményei a játékve­zetőt terhelik".

Amikor hazaérek, Anita már alszik. Hozok egy pohár friss vizet az éjjeliszekrényére, és kicsit igazítok az ágy mellett álló kerekesszéken. Kere­sek egy tollat és ráírom egy cédulára: "Le kellene ugranom Dórához", majd a papírt a vizespohárhoz támasztom.

Lefekszem Anita mellé, erre sem ébred fel. Nyitott szemmel bámulom a sötét mennyezetet, és Dórára gondolok. Arra, hogy nincs. Nem is lesz, soha.

Csak én vagyok itt és Anita, meg az a szeren­csétlen baleset, amit én sértetlenül megúsztam ugyan, de amibe ő belerokkant.

"Nem tehetsz róla", mindenkitől ezt hallottam annak idején, meg, hogy: "Bárkivel előfordulhat ilyen", és a legjobb: "Te is feküdhetnél Anita helyében". Persze, de a tény az, hogy nem én fek­szem ott. Az autót pedig én vezettem. Rohadt egy élet.

Ezekkel a gondolatokkal alszom el és ébredek föl, évek óta. Gyűlölöm Anitát, mert szeret engem, és gyűlölöm, amiért megbocsátott nekem. Gyűlölöm az álmaimat, mert arra emlékeztetnek még akkor is, mikor alszom, hogy igazából nem szabadna élnem.

Állok fent a tizedik emeleten, a lapos tető peremén. Alattam a szédítő mélység, mögöttem a galamboktól szennyes kátránypapíros tető, vil­lámhárítók, kürtők, antennák kusza összevissza­sága.

Lassan dőlök előre. A zuhanás pillanata az, amire mindig felébredek: hiába a visszatérő álom kiszámíthatósága, hiába a bizonyosság, hogy mindez álmomban történik. A zuhanás pillanata valódi és rémítő, a hideg verejték, az állkapocs görcsös szorítása még valódibb. Az ébredés pedig nem hoz megnyugvást: a valóság - amit többnyire és általában csak életnek hívunk - nem kevéssé rémítő, mint az álombeli zuhanás.

Soha nem beszéltem az álmaimról Anitának.

Most viszont, amikor majd reggel felébred, elolvassa a cédulát az éjjeliszekrényen, én pedig megmondom neki: felriadtam éjszaka egy furcsa álomból, és felírtam az álombeli lány nevét, mert én soha nem ismertem azelőtt ilyen nevű lányt, és féltem, hogy elfelejtem, pedig meg akarom kér­dezni, hogy ő ismer e valakit, akihez le kellene ugranom, és ilyen kedves, gyönyörű neve van, hogy:

Dóra.

Varga-Domonkos Alíz

A fehér blúz

Az anya a hitvesi ágy szélén ült. Bár alig pár perccel azelőtt vetette meg azt, gondos odafigyeléssel és napi rutinosságával, hogy egyetlen ránc sem mutatkozzon rajta. Most mégis visszaroskadt rá. Pedig mennyi-mennyi gyűrődést okozott ezzel neki. De hiába. A ma délutáni portréfotózás gondolata, kizökkentette mindennapjaiból. Nem mintha a portréfotózás valamilyen elviselhetetlen dolog lett volna. Csupán egyetlen nap a nagycsalád körében. Egy szerető nagycsaládéban. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatta magát. Persze, nem merte volna bevallani magának, hogy szeretett családja gondolatára vetemedett arra, hogy a már elsimítgatott paplanját újra összegyűrje. Nem. Az képtelenség. Mivel ez a gondolat egyszerre okozott elégedettséget és viszolygást benne, nem ülhetett tovább. Erőt véve magán, felállt. Majd odalépett a ruhásszekrény elé és hosszas töprengés után egy fehér, csipkézett inget húzott elő.

- Nahát, hogy erre mellény is lett varrva?- csodálkozott. Olyan régen nem öltözött már ki, hogy elfelejtette, valaha volt kedvenc ingére igenis mellényt varrtak. Úgyhogy mellény ide vagy oda, gyors mozdulatokkal kezdett kigombolkozni. És most ott állt elszürkült melltartójában, csupaszon. Meggyötörten. A sok munka okozta, hogy a kezei olyan vörösek voltak, és hogy a háta egészen meggörbült. Már nyomát sem lehetett látni hajadon tartásának. De most nem nézett a tükörbe. Magára húzta a fehér inget.

- Egy kicsit jobb - állapította meg.

Miután elismételte még párszor a mondatot, rájött a "kicsit jobb" nem lesz elég egy teljes délutánt igénybevevő portréfotózás túléléséhez. Ahhoz ennél többre lesz szükség. Úgyhogy elképzelte magát, csakis egymagát az ő hőn szeretett fehér ingjéhez passzoló hímzett alsószoknyában pompázni a kamera előtt. Ez a látvány olyannyira elkábította, hogy már nyitotta volna a szekrényajtót, ha legidősebb fia nem ront rá és ordítja:

- Mama! Siess! Megérkeztek!

A boldogságtól megrészegedett Mariska erre valósággal rohanni kezdett a bejárat felé. Maradt a szokásos kék szoknya- nyílván hímzés nélkül. És az ajtó kitárult.

- "Drága Mariska! Hogy én milyen régen láttalak! "

-"Kedvesem, hát te úgyszólván ki vagy virágozva!

Hangzavar. Mert nem volt ez más neki, mint hangzavar. Mariska, ahogy ott állt és gépiesen puszilkodott családjával, fáradt volt. Fáradt. Pedig alig telt el néhány perc, hogy idősebbik nővére belekezdett jól megszokott mantrájába Bécsről, az álomvárosról, aminek Budapest sosem érhet a nyomába. Valósággal áradozott róla. Az ember azt hihetné, ha az öreg Ferenc József is a szobában lenne, már-már udvarlásnak minősülne ez a magasztalás. De kisebbik nővére sem volt különb. Gyermektelen, Londonba emigrált, szalonképes úrinő, akit messze elkerül a házimunka. Annál inkább kerítette viszont hatalmába a magány. Minden alkalommal hogy vendégségbe jött, le sem szállt a fiúkról. Most is, ahogy megtette kötelességét és üdvözölte húgát, figyelt hogy mikor szoríthatná jól magához egyiküket. Még az is lehet hogy valaha ő is vágyott egyre.

-Gyertek, és üljünk mindnyájan a kamera elé! A vászon áll, a bútorok a helyükön!

Már mindenki a helyét kereste. Még a mindig zsörtölődő nagypapának is sikerült lassan, vigyázva leereszkednie egy székre. De bosszús arckifejezését, amiért ezt a procedúrát egyedül kellett véghez vinnie, nem tudta leplezni. Még attól sem lett jobb a kedve, hogy unokáit közvetlen közelén kívül tudhatta. Mariska középen foglalt helyet. Ahogy végig mérte családtagjait, rájött csak ő van fehérben. Hirtelen zavarni kezdte, mert nem szerette a feltűnést. Pedig egykor hogy örült volna neki. Az a kezdeti boldogság amivel leakasztotta a vállfáról, elmúlt. És most boldogtalan volt. Boldogtalanul ült ott, az ő hőn áhított fehér ingében, és várta, fotózzanak már.

SZÁSZ ANDRÁS novellái letölthetők innen

CZELLÁR JUDIT írásai letölthetők innen:

CSALA PATRIK (Dunaszerdahely)

Hiány

Csendben ült a hosszú folyosón, ahol még a nyitott ablakok ellenére is nagyon kellemetlen, fülledt volt a levegő. Csend volt, kellemetlen, kínos, nagyon rossz csend. Hiányzott innen valamiféle természetes zaj, bármi apró nesz, ami kitölthetné a keletkezett űrt. Emiatt szinte hiányérzete volt. Talán egy falióra zaja éppen elég is volna, de hiába hordozta körbe tekintetét a környező falakon, faliórát sehol sem látott . A dohos levegőből rosszul esett minden lélegzetvétel, és kellemetlen volt minden egyes másodperc, amelyet ebben az épületben töltött el. Rosszullét kerülgette és nagyon nagy szomorúság bujkált a szívében.

Felállt, és ránézett a mellette ülő nőre. Nem tudta volna megítélni, hogy szép - e, hogy tetszik - e neki? Inkább olyan semlegesnek érezte, nem érzett iránta semmit pillanatnyilag. Legalábbis megpróbálta ezt elhitetni saját magával. A nő néhány perccel ezelőtt még a törvényes felesége volt, most azonban már csak a volt feleségének mondhatta magát. Fura, tizenegy évet voltak együtt, és sok mindent végig éltek, jót is, rosszat is, de alapvetően mégis szép évek voltak. Talán élete legszebb évei. Talán...

Visszaült, érezte, túlságosan kezd rajta eluralkodni az idegesség, hirtelen nem tudta, hogyan mozgassa a kezeit-lábait. Ezért újra felállt. A tehetetlenség érzése kezdett eluralkodni rajta, tele tűzdelve rengeteg bánattal és keserűséggel, de persze kívülről megpróbált erősnek mutatkozni. Remélte, hogy a padon ülő - most már számára közömbös nő - ebből nem vesz észre semmit. Szerette volna azt hinni, hogy legalább kívülről magabiztosnak, flegmának vagy semlegesnek látszani. Csak ne tűnjön a nő szemében szomorúnak, vagy elesettnek. Csak azt ne!

Megpróbált járni egyet, mintha nem volna egyéb dolga, és halkan dúdolva odament a nyitott ablakhoz, ahonnan egy elhanyagolt kis parkra lehetett kilátni. Nekitámaszkodott a nyitott ablaknak, és bámulta a kis rózsabokrokat, a hosszúra nőtt ápolatlan füvet, majd pedig tekintetét az égbolt felé fordította. Ekkor vette észre, hogy az ablakkeret felső részén, kintről egy pók himbálódzik szorgosan megépített pókhálóján. Pici kis pókocska volt. Még ez a pók is amolyan kis elhanyagolt - elhagyatott poros jószágnak tűnt, talán csak azért, hogy beleolvadjon a kerti környezetbe.

  • Akkor elmehetek most azokért a bútorokért, ahogyan megegyeztünk?" - A volt felesége hangjára hirtelen összerezzent- Olyan váratlanul érte, olyan közelről jött, és olyan durvának tűnt. Lassan megfordult. A nő a közvetlen közelében állt, és a válaszára várva nézett az arcába. A tekintete nem árult el semmit. Neki még most is olyan hihetetlennek tűnt ez az egész: a csak néhány perccel ezelőtt kimondott válásuk, melyet hosszú hónapok állandó veszekedése előzött meg. És az is, hogy most itt állnak egymással szemben, mint két idegen ember, és a volt felesége csak arra vár, hogy elvihessen a közös lakásukból néhány bútort a megegyezésük szerint. "Ez hihetetlen. Ez hihetetlen." - gondolta magában.

"Mit motyogsz, nem értem?!" - szólt rá durván a nő, a hitetlenkedésének hangot adva. Kesernyés mosolyra húzódott a szája, és hangosan megszólalt.

"Észrevetted, hogy ma augusztus hetedike van? Tizenegy évvel ezelőtt pont ezen a napon keltünk egybe." - mondta a férfi, és közben felemelte a karjait, maga sem tudva, hogy miért. Talán nagyobb súlyt akart adni a mondandójának. Néhány csenevész kis másodpercig így hagyta őket árválkodni a levegőben, majd visszaejtette őket teste mellé lógva.

Na és?!!!!" - hangzott a durva, ideges válasz. A nő nem is próbálta titkolni idegességét. "Azt kérdeztem, hogy mehetek- e a megbeszélt bútorokért?! Amúgy nekem ez a nap a válásunk napját fogja jelenteni, nem a házassági évfordulónk napját, ezt jobb, ha tudod!"

Ő elfordult tőle, és érdeklődve kezdte tanulmányozni a kis pókocskát, mert úgy érezte, időt kell nyernie, hogy erőt gyűjtsön a válaszhoz. Néhány másodperc múlva újra a nő felé fordult, majd rosszul tettetett viccelődő lezserséggel mondta: "Nahát, te még mindig itt vagy? A megegyezés érvényes, vidd csak nyugodtan azokat a bútorokat, ahová csak akarod. Azt hittem, már rég el is vitted őket."

A nő idegesen felemelte a hangját: "Na azért! Akkor megyek is, de te ne gyere, én sem szeretnék ott lenni a te helyedben, hiszen te még most is ott laksz!"

"Én viszont ott leszek!" - válaszolta és határozottan megindult a kijárat felé. Amikor a folyosó végéhez ért, észrevette, hogy jól látható helyen a mennyezetre felrögzítve, ott van egy nagy kijelzős óra, amely jól látható nagy digitális számjelekkel mutatja a remélhetőleg pontos időt. Nem fért a fejébe, hogyan lehetséges, hogy ezt annyi hosszú percen át nem vette észre. Szinte hihetetlen, hiszen végigjáratta a tekintetét a folyosó összes belátható zugán, mindent végignézett: a kopott fapadlót, a mennyezetet, a falakat, a faliújságot, a fal mellé helyezett néhány személyes három fapadot, és pont ez a falióra volt az, ami elkerülte a figyelmét. Ezen picit kuncogni kezdett, és így kuncogva, lassan ráérősen lépkedett kifelé az épületből. Amikor a nő mellé ért, csak akkor vette észre, hogy az maroktelefonját a fülére szorítva idegesen telefonál valakivel. Rosszallóan belevájta tekintetét az arcába, és miközben sietősen elhaladt mellette, rásziszegte: "Most mit röhögsz, te.... Fogsz még te sírni is, és siess, találkozunk a lakás előtt öt perc múlva!"

Ő mosolyogva ment tovább és az utcára kiérve, szinte arcul köpte őt a hőség. A lakásuk csak egy utcányira volt a bíróság épületétől, így lassan bandukolva is gyorsan odaért. A nő már várta őt. Ott toporgott a bejárat előtt, mögötte két fiatal férfi állt, egyikük éppen most dobta el a még mindig füstölgő cigarettáját. Nem akarta őket alaposabban megnézni, de azért észrevette, hogy egyikük megérkezése pillanatában gyorsan odaszaladt a néhány méterre leparkolt teherautóhoz, és hangosan belökte a sofőrfülke nyitott ajtaját. Az ajtó hangos csattanással csukódott be. A zajra kinézett az egyik földszintes lakásból egy idős nyugdíjas korú nénike, majd gyorsan vissza is húzódott. Neki úgy tűnt, enyhe rosszallással nézett rájuk, talán a becsapódó ajtó okozta zaj miatt.

Hamar felértek a lakásba, és gyorsan pakolni kezdtek. Vitték az egyik tévé készüléket, a zenetornyot, a konyhaasztalt a székekkel együtt, és még sok - sok mást is. Ő bekapcsolta a másik tévékészüléket (kettő volt), és leült elé, mintha minden rendben volna, és mintha éppen tévézni szottyant volna kedve egy kicsit ezen a szép verőfényes délutánon. Belülről azonban forrt, szinte szétvetette a düh, amikor az egyes holmikat felkapták a legények, és elindultak velük kifelé. Előtte mindig odajött hozzá a nő, és rikácsoló hangon mondta a magáét: "Elvisszük ezt is, rendben? Ez neked úgysem kell semmire! Elvisszük a mikrohullámú sütőt is, jó?"

Néha ő is közbeszólt, többnyire kelletlenül igent hümmögve, azonban két dolog elvitelét nem engedélyezte: a másik tévékészülékét és az íróasztalt a gyermekszobából. Az óriásképernyős tévét ugyanis nagyon kedvelte: nagyon drága is volt, és sokáig kereste országszerte, amíg végül sikerült beszereznie eléggé jutányos áron. A gyerekszobai íróasztalt pedig csak azért sem! Ahogy elképzelte, milyen sok kis apró darabból kellett összeraknia, milyen sokszor kellett visszajárnia az üzletbe a sok hiányzó darab reklamálása miatt, és hogy milyen sokáig tartott. És hogy örült neki a fia, amikor befejezte a nagy művet! Úgy erezte, ettől az asztaltól egyszerűen nem tudna megválni. Erre kisebb vita keletkezett, a nő ordítozni kezdett, ő azonban nem hagyta magát. Végül is a nő feladta a harcot. "Tartsd meg azt a rohadt asztalt! Nem kell semmi ebből a lakásból, amit akartam, azt már úgyis elvittük!" - mondta győzelemittasan, és elindult a kijárat felé. Ő lassan felkelt a tévétől, és végigjáratta tekintetét a félig üres szobán. Ekkor a szemébe tűnt a szobakerékpár, amit annyira utált, és ami tényleg csak a volt feleségét illeti meg. Ez ott éktelenkedett most is a szoba közepén, mint mindig. Felkapta, és a mar lépcsőházban lefelé haladó nő után rohant vele.

"Ezt itt ne hagyd, mert ez tényleg csak téged illet!" - mondta neki, amikor mellé ért.

"Igen, tudom, hozd le utánam!" - hangzott a nő gunyoros válasza, majd tovább lépkedett lefelé. Ekkor végigfutott az agyán az a sok megaláztatás, amit az utóbbi hónapokban a nő miatt átélt: amikor bejelentette, hogy van valakije, és semleges területen, tőle külön élve akarja eldönteni, hogy kit szeret jobban: őt vagy a szeretőjét, és ő még buta, naiv fejjel hitt is neki, és hónapokon át fizette az összes kiadását, meg a bérelt lakása költségeit is. Amikor nem küldött neki pénzt, napokig nem látta a fiát, és ő még akkor is elhitte, hogy békés úton is rendeződhet az ügyük. De most már betelt a pohár! A szobabiciklit a már messze járó nő után dobta, ami nagy zajjal csapódott a lépcsőhöz. A nő a zajra hirtelen megállt, visszarohant a lépcsőkön, és hangosan, magából kikelve ordítozni kezdett: "Meg akarsz ölni, mi" Te rohadék! Meg akartál ölni! Ezért még megfizetsz, mit gondolsz, ki vagy te!? Hogy képzeled te ezt? Tudod, hogy ki az én barátom, hát meg ne tudd, te rohadék! Mit gondolsz, ha most levetném magam a földre, és rendőrt hívnék azzal, hogy meg akartál ölni, kinek hinnének, he? Biztos, hogy nekem! Elintézzem, hogy a börtönbe juss?! Vagy kirázzam a farkad, mert már régen nem dugtál, mi?! Felmenjünk tíz percre, megcsináljam? De akkor kifizeted a telefonszámlámat, he? Most meg mit sírsz, te kis nyávogó, pont úgy sírsz, mint a fiad, legalább tudom, hogy tényleg tőled van!"

Közben a kér férfi, akik eddig ledöbbenve álltak néhány lépcsőfokkal lejjebb, felvették a biciklit, és nyugtatgatni kezdték a vicsorgó nőt: "Ez a bicikli nem is repült felénk, gyerünk." - majd halkan elmentek. A nő néhány percig még ott üvöltözött, majd eltűnt ő is. Nem csupán a lépcsőkről, hanem az életéből is.Lassan felment a lakásába, becsukta maga mögött az ajtót, majd bement a gyermekszobába. A szoba falai üresek voltak, hiányzott róluk az a sok szép és vicces kép, de üresek voltak a polcok is: csak egy - két olcsóbb játék maradt ott mutatóban. Ő háttal a falnak dőlve lecsúszott a padlóra, és egyfolytában csak zokogott. Ömlöttek a könnyei, megállíthatatlanul ömlöttek kifelé a könnyzacskóiból. Pedig megfogadta magának, hogy nem fog sírni, főleg előtte, a volt felesége előtt nem. Mégsem sikerült betartania. Üresnek érezte a szívét is, üresnek, mint amilyen üresen maradt itt például ez a szoba is. Az a sok kis holmi, leírhatatlan kis kiegészítő, ami otthonossá, széppé, vidámmá tette ezt a helyiséget, és amely összegyűlt az évek során, azt most mind kitépték innen. De úgy érezte, kitépték a szívét is. Közben pedig egyre csak zokogott. Folyt a nyála - taknya, de minden mindegy volt. Hirtelen mindennek vége szakadt, hirtelen minden megszűnt, ami valaha a boldogságot jelentette a számára.

Észrevette, hogy hiányzik az a kis óra is, amely az ablakpárkányra helyezve mutatta éveken át a pontos időt. Egyszer egy olaszországi kiránduláson vette, mert nagyon megtetszett a fiának, bár túl drága volt, és eléggé hangosan tik - takkolt, ami néha zavarta is az alvásban, mégis szép volt. Hm, gondolta, a bíróság folyosóján pedig halk, diszkrét és teljesen néma óra van, pedig ott talán jobban esne az űr kitöltésére egy hangosabb hagyományos falióra. Talán nem volna olyan hiányérzete az ott ülő egymástól elhidegült embereknek.

Egy részeges estén

Két jóbarát egy közepes kategóriájú étteremben üldögélt Pozsonyban. Sörözgettek, beszélgettek, vacsoráztak: így telt el az egész délután. Jól érezték magukat, illetve az egyikük nem annyira, mivel nemrég jutott túl egy csúnya váláson 11 évnyi házasság után. Éppen azért találkoztak, hogy a barátja felvidítsa őt.

A nemrég elvált férfi magyar volt, magas termetű, kopaszra nyírva, kesernyés kifejezéssel az arcán, de azért enyhe félmosollyal a szája körül. A másik idősebb volt nála: Litvániából származott, vézna testalkattal, sasorral, melyről minduntalan igyekezett az asztalán díszelgő sörtócsába belepottyanni a szemüvege és immár a nyolcadik sör után lassan forgó nyelvvel. Néha belekezdett egy mondatba, elkezdett magyarázni valamit, majd a felénél abbahagyta, legyintett egyet, és jó nagyokat húzott a söréből. Szlovákul beszélgettek, néha körülnéztek, megbámulták a bejövő lányokat, és a fel-alá rohangáló pincérnőket, akik alig győzték széthordani a sok megrendelt italt. Az étterem egy felkapott helynek számított, szerencsésnek mondhatta magát, aki előzetes foglalás nélkül asztalhoz jutott.

A sasorrú, litván férfi minden újabb rendelésnél igyekezett leszólítani valamelyik pincérnőt. A pincérnők mindegyike udvarias mosollyal, de határozott hangon hárította el magától a férfi közeledési szándékát. Az étterem este tíz óra után teljesen megtelt. Most már nem maradt sehol egy szabad hely, csupán az ő asztaluknál árválkodott még három szék. Ekkor belépett három munkaruhás férfi, akik kíváncsian hordozták körbe a tekintetüket a zsúfolt helyiségen. Fáradtak voltak és éhesek. Mivel csak az elvált férfi és litván barátja asztalánál volt szabad hely, az egyik munkás odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy leülhetnek-e. A nyurga sasorrú persze azonnal rábólintott, aminek az elvált férfi nem igazán örült, mivel szomorú és bizalmas dolgokról beszéltek éppen. Ő pedig nem szeretett ilyesmikről mások előtt beszélni.

A munkaruhás férfiak néhány percen belül jóízűen falatozni kezdtek, közben sört iszogattak ők is. Az elvált férfi nagyon meglepődött, hogy hogyan tudták őket ilyen gyorsan kiszolgálni. Nem először volt az étteremben, és a gyors kiszolgáláson mindig csodálkozott. Bármennyire tele volt vendégekkel az étterem, mégsem kellett soha sokat várni a megrendelt ételre és italra. A munkaruhás férfiak vacsora közben halkan arról beszélgettek, hogy milyen sok munkájuk volt aznap az építkezésen és hogy a Pista mennyire bunkó. Magyarul beszéltek, ami akkor szinte már ritkaságszámba ment a városban. Az elvált férfi nem tudta, hogy ki az a Pista, mégis tetszett neki, hogy ennyire bunkónak tartják. A vele söröző barátja csupán néhány szavukat értette, nem beszélte a magyart. Ez a Pista tényleg nagy marha lehetett, mert lepisilt az építkezés ötödik emeletéről, és nem zavarta, hogy az utcáról megláthatják a járókelők, és az sem, hogy lepisilt egy alant parkoló teherautót is. Szóval nagy marha, de azért "belevaló gyerek". Ezen a történeten az elvált férfi is nevetni kezdett, amire a munkaruhás férfiak ránéztek, és cinkosan összekacsintottak vele. Megértették, hogy ő is magyar, hiszen együtt nevetett velük, tehát értette, miről beszélgetnek. Oda is szólt nekik, valami olyasfélét magyarul, hogy "érdekes figura" lehet ez a Pista, amin a munkások újra elmosolyodtak.

A litván barát rendelt még egy kört, és elkezdte magyarázni, hogy miután ezt is megisszák, elmennek egy jobb helyre, mert látja, hogy a nemrég lezajlott válása miatt az elvált férfi még szomorú, és itt különben is nem eléggé szépek és ráadásul még nagyon visszafogottak is a pincérnők. Azt ecsetelte még, hogy amikor múltkor szomorkodott, elment a Duna mellé egy kis mulatóba, ahol szexis lányok szolgálják ki az embert, akik aztán megérik a pénzüket. "És milyen jól szopnak" - kezdte részletezni - "az egyikük a múltkor olyan jól leszopott, pedig föl sem állt rendesen, mert tökrészeg voltam. De így is nagyon jó volt. Ilyet otthon nem csinál az asszony. No, nem mintha az asszonyt nem szeretném, mert hát ugye szeretem.

"Itt abbahagyta, ivott a söréből, és böfögni kezdett, ami körülbelül 10 - 15 másodpercig tartott. Ez pont elég volt ahhoz, hogy felhívja magára a körülöttük ülők figyelmét. Majd tovább folytatta: "No, mert ugye, az asszony ugyan nem szopik olyan jól, de azért én csakis őt szeretem. Tudod, hogy miért? Mert ő is szeret engem. És tudod, hogy honnan tudom, hogy szeret engem, hm? Hogy tényleg őszintén szeret engem? Na, tudod? Ki vele?!
  • Nem? Na gondoltam. Hát onnan tudom, hogy a múltkor olyan sok bort ittam, hogy utána rosszul lettem, és hánytam. Na, jól kihánytam magam, és pont akkor ért haza ő is. Igaz, hogy csúnyácska egy kicsit, és néha szégyenkezem miatta, főleg társaságban, de abban a pillanatban nagyon szépnek tűnt, és én elkezdtem őt csókolgatni, pedig a hányadék még folydogált lefelé a nyakamon. De őt ez nem zavarta, tehát szeret, igazán szeret. Látod - emelte fel a mutatóujját - ez az igazi szerelem!
Ha meg tudsz valakit csókolni még hányadéktól csöpögve is." Miközben mesélt, a körülöttük ülők mind elhallgattak. Mivel előzőleg már sikerült felhívnia magára a figyelmet a hangos böfögéssel, népes hallgató táborra tett szert. Most, a történet befejezése után néhányuk hangosan nevetni kezdett, főleg a férfiak. A nők pedig szörnyülködve és undorodva kezdték őket méregetni. Az egyik közeli asztalnál ülő nő még ki is rohant az illemhely felé, miközben visszafogottan öklendezett, és szorosan szája elé szorította a zsebkendőjét.

"Most ki lehetne próbálni fordítva is!" - szólalt meg az egyik munkaruhás férfi, majd fejével az illemhelyre rohanó nő után intett. - "Ha a nőt lesmárolja a fiúja, miután az jól kihányta magát, akkor virágzik a szerelem."Erre újabb, ezúttal még hangosabb nevető - hullám söpört végig a vendégek között. A litván férfi fölkelt, kitántorgott a pulthoz, kifizette a számlát. Rossz szokásához híven a szokásosnál legalább tízszer nagyobb borravalót adott a pincérnőnek, majd kiment az éjszakába.

Barátja szintén kiment utána. Azt hitte, hogy hazamennek, hiszen a litván férfi az étterem melletti utcában bérelt lakást, de a litván nem arrafelé tartott. Leintett egy bérkocsit, majd intett az elvált férfinak is, hogy szálljon be. Az a hátsó ülésre szorult, és a hangosan bömbölő rádió miatt nem értette igazán, hogy mit is mondott a barátja a sofőrnek, hogy hová is mennek tulajdonképpen. De az nemsokára hátraszólt: "Elmegyünk egy nagyon jó helyre, mert látom, hogy szomorú vagy. Az egy szuper hely, majd meglátod! Gyakran járok oda!" "Én meginnék egy kávét." - szólt vissza az elvált férfi, és meglepődve vette észre, hogy azért neki is akadozik a nyelve. Azért az a tíz sör mégis csak megtette a maga hatását. Annyit még hallott, hogy visszaszólnak neki elölről valami olyasmit, hogy nem kell aggódnia, lesz finom kávé is, és ezután majdnem elaludt.

A személykocsi néhány perc múlva megérkezett egy kerttel körülvett egyemeletes épület elé, ahol mindketten kiszálltak. Az épületet nem volt ideje alaposabban megnézni, mivel a hatalmas lépésekkel mellette haladó barátja gyorsan betuszkolta őt az ajtón. A rövid folyosóról két kisebb helyiség nyílt. Az egyikben egy emelvényes táncparkett volt, a másikban pedig egy magas bárpult, amely körül néhány fürdőruhás lány álldogált. A háttérből halk zene szólt. Észrevette, hogy a bárpult körül álldogáló lányok mindegyike feltűnően mosolyog. A helyiségekben körben asztalok voltak, kis székekkel. A lányokon kívül egy vendég volt a teremben, aki az egyik sarokban ült. Az egyik fürdőruhás lánnyal sugdolózott, kezében egy félig tele poharat tartott, és néha halkan felnevetett.

  • Az elvált férfi a litván barátjával a másik sarokban foglalt helyet. Alig helyezkedtek el, máris odajött hozzájuk két fürdőruhás lány, és kérdezés nélkül leült melléjük. "Milyen rámenősek itt a lányok", gondolta magában az elvált férfi. "De hát ez az ő bajuk, meg különben is, ő nem ismerkedni akar, hanem meginni egy kávét." Ezt szóvá is tette a barátjának, aki megnyugtatta, hogy ne féljen, lesz kávé is, meg minden egyéb is. Majd kacsintott egy jó nagyot, de akkorát, hogy majdnem lerepült a szemüvege. Odajött hozzájuk egy pincérnő, és megkérdezte, hogy mit hozhat. Az elvált férfi a kellemetlen, vöröses fényben alig tudta kibetűzni az itallapot, aztán végre megtalálta, amit keresett. Aha, igen bécsi kávé. Igen, és rendelt egyet, illetve kettőt, mert a barátja is kért. Erre a pincérnő megkérdezte, hogy a hölgyeknek mit hozhat. Ezen az elvált férfi nagyon csodálkozott. Meg is kérdezte, hogy ezt miért tőle kérdi, és miért nem a lányoktól. Erre a pincérnő felhúzta a szemöldökét, és azt mondta, mert itt ez a szokás, és hogy akkor tetszenek-e a lányok vagy nem. "Nem" - mondta automatikusan a választ. Erre az asztaluknál ülő két lány fölállt, és visszament a bárpulthoz. A pincérnő is távozott.

Barátja idegesen nézett rá, és elkezdte magyarázni, hogy ő mekkora barom, hogy elküldött tőlük két ilyen fantasztikus bikinis lányt, amikor megjelent náluk két újabb. Ezek kihozták az előbb megrendelt kávét, és leültek melléjük. A barátja kicsit távolabb húzódott tőle a másik lánnyal, majd hamarosan eltűnt. Biztosan kiment pisilni - gondolta magában az elvált férfi, és szürcsölgetni kezdte a kávéját. Szerette a kávét, méghozzá cukorral és tejszínnel, csak édesen tudta meginni. Már meg is feledkezett a mellette ülő lányról, amikor az enyhén megérintette a vállát, és megkérdezte, hogy mit rendel neki. "Semmit" - hangzott a válasz - "nem értem, hogy miért rendeljek neked valamit." Erre a lány csodálkozó tekintettel, szomorúságot színlelve megkérdezte:

"Talán nem tetszem? "Miután az elvált férfi kimondta, hogy nem, ez a lány is felkelt, és elment. Már nagyon kezdte furcsállni, hogy itt milyen rámenősek és sértődékenyek a lányok, amikor megjelent egy újabb. Szintén kérdezés nélkül ült le mellé, szorosan hozzá simult, egyik karjával átölelte a vállát, a másikkal pedig elkezdte cirógatni az ágyékát. Ezen az elvált férfi annyira meglepődött, hogy majdnem kiejtette a kávés csészét a kezéből. Ami azonban ezután következett, arra azután végképp nem számított. A fürdőruhás lány ugyanis csókolt lehelt a nyakára, majd a fülébe suttogta: "Na, feljössz velem a szobámba?" Erre az elvált férfi felállt, és felháborodottan válaszolt: "Normális vagy? Hova menjek fel? Milyen szobára? És mit csókolgatsz meg tapizol? Mi van itt? Hol vagyok, bordélyban, vagy mi a franc?! "A lány egy pillanatig bámulta, majd szintén felállt, és egyenesen az arcába mondta: "Igen, pontosan! Bordélyban vagy. Hiszen önként jöttél ide, ne játszd meg magad! Akkor kellek vagy nem?"

Ebben a pillanatban az elvált férfi hirtelen kijózanodott, és fény gyúlt az agyában. Ez egy kurva. Aki vele szemben áll, aki az előbb tapizta az ágyékát, az egy kis prosti. És a többi lány a bárpultnál, szintén mindannyian örömlányok. Még sosem látott ilyen mulatót belülről és most, hogy alaposabban körülnézett, kicsit meg lepődött, hogy csak ennyi. Picit többet várna el az ember a filmekből kialakított elképzelése alapján. Hát ez tényleg nem nagy eresztés, szinte semmi és a lányok se szépek. Ahogy jobban megnézte őket, egy szemrevaló szimpatikus teremtés sem akadt köztük. Szinte undorodott attól, hogy az előbb még egy ilyen lány simogatta, tapizta. Hogy egy ilyen helyen ivott valamiből. Lehajolt az asztalra dobott itallapra, és elkezdte tüzetesebben tanulmányozni: bécsi kávé - 300 korona. Uhhhh! Ez aztán a drága kávé. Azt a kutya meg a macska.......!!! Odament a bárpulthoz és fizetett. Kifizette a saját és a barátja kávéját is. Megtudta, hogy a barátja felment az egyik lánnyal, és hogy nyugodtan megvárhatja őt valamelyik lány társaságában egy másik félreeső helyen.

Ő ezt már válaszra sem méltatta, kivonult az udvarra. Dühös volt önmagára, a barátjára, a lányokra. Főleg a barátjára, aki ebben a pillanatban jelent meg mögötte, ruha nélkül, csupán egy lepedőt vetett a vállára. "Nincs nálad véletlenül egy fölös ezres, vagy kettő. Nekem nincs több pénzem, és a nő nem akar tovább szopni, pedig még nem mentem el, és mielőtt fizetnék, nem adják vissza a ruháimat sem."Ezt a mondatot egy szuszra hadarta el. Az elvált férfi szó nélkül benyúlt a farzsebébe, és kivett a pénztárcájából két ezrest. "Idekint leszek, itt megvárlak." - mondta, majd kiment az udvarról is. Még hallotta, ahogyan a barátja hálálkodva utána szólt, hogy köszi, meg, hogy ő igazi haver. Szomorúan sétált ki a sötét utcára. Most látta csak, hogy egy külvárosi, lerobbant helyen vannak. A mögötte álló épületen kívül egyéb nem is akadt a közelben. Úgy döntött, sétálni fog egy kicsit. Találomra elindult balra, és néhány lépés után egy gyengén megvilágított szeméttelepen kötött ki. Tovább ment és kis idő elteltével mintha vízcsobogást hallott volna. És tényleg jól hallotta. Egy betonfallal és szaggatott kerítéssel körülvett kis tószerű képződmény mellett találta magát. A tavacskába széles nyílásokon keresztül csobogott a bűzös víz. Ekkor döbbent rá, hogy a szennyvíztelepen van. Éppen vissza akart fordulni, amikor megcsúszott a nedves - sáros füvön, és majdnem belezuhant az orrfacsaró büdös vízbe. Alig tudott talpra állni, és visszamenni a poros útra, amikor hirtelen eleredt az eső, és az erős villámok cikázása közepette, szinte másodpercek alatt bőrig ázott. Elege lett mindenből. Leült egy hatalmas teherautó kerékre, és nevetni kezdett. Azon gondolkodott, hogy ennél mélyebbre már igazán nem süllyedhet: részegen egy kupleráj melletti szeméttelepen ül, és az előbb mászott ki egy pöcegödörből. Kicsit sírdogált is, aztán mégis inkább a nevetés dominált. Elhatározta, hogy visszamegy, és kihozza a litván barátját az épületből. Ha kell, erőnek erejével fogja őt kiráncigálni, de előtte azért pihen egy kicsit. Bár az éjszaka alaposan lehűlt, azért így is kellemes volt elüldögélni pár percet. Miután vacogni kezdett a hidegtől, felállt, és elindult visszafelé.

A litván barátja már tanácstalanul várta az utcán és nagyon megörült, mikor meglátta. Megköszönte a kölcsönadott pénzt, amire az elvált férfi csak legyintett. Valójában legszívesebben jól felpofozta volna, hogy ilyen helyre hozta: egy kuplerájba, örömlányok közé. Hiszen olyan megalázó volt ez az egész, fizetni azért, hogy egy idegen, nőnek csúfolt árnyék kielégítse a vágyait. "Hát olyan undorító valaki ő, hogy ilyesmire legyen rászorulva?!" Morfondírozott. Aztán már nem volt kedve ezen gondolkodni. Haza akart menni, aludni egy jót majd elfelejteni az egészet. Elmondta a barátjának is, aki erre elővette maroktelefonját, és hívott egy személyfuvarozót. Amíg az megérkezett, az elvált férfi a kerítésnek támaszkodva hallgatta a barátja élménybeszámolóját. Hogy nem is volt jó a lánnyal való együttlét, közben egyszer kiment hányni is, és utána tudták csak folytatni, de csak szájjal, mert nem volt képes rendesen fölizgulni. Már éppen félbe akarta őt szakítani, hogy hagyja már abba, amikor megjött a megrendelt személygépkocsi. Egy beszédes sofőrrel hozta őket össze a sors, aki nem rejtette véka alá a véleményét: "Na mi van, fiúk? Szórakozni voltatok? Hm? De remélem, hogy nem voltatok sokáig, mert ez egy nagyon ocsmány és undorító hely ám! Tele tetves cigánylányokkal, akiktől még komoly betegséget is kaphattok."

Az elvált férfi később tudta meg, hogy miután a barátja hazaért, órákon át zuhanyozott. Nem csupán hagyományos szappannal vagy tusfürdővel, hanem vécétisztítóval is lesúrolta magát, amin nagyon meglepődött a fürdőszobába belépő barátnője. Valószínű a részegségnek tudta be, de az ezt követő pillanatokban egyikük sem kívánta a másik csókjait. Az elvált férfi és a litván barátja az óta soha többet nem beszéltek erről az estéről. Nem volt egy szokványos részeges este, az már biztos.

Oláh Róza

A kis tapasztott kormos kályha

Gyurka az anyja mellett ugrált mezítláb, aki a fadarabot és a morzsolt csutkát szedegette. Édesanyám, szólt Gyurka, hát az meg minek? Majd jó lesz, ha beáll a hideg, melegszünk, és sütünk, főzünk. A gyerek ezen jót nevetett! Ugyan mán, azon a rossz lyukas, kormos kályhán már semmit nem lehet csinálni! No majd meglátod. Szó nélkül szedegetett tovább napestig.

Így ment ez nap-nap után. Gyurka már nagyon kezdte unni ezt a szedegetős dolgot.

Egy reggel csodák csodája nem szólt az anyja, hogy indulnak munkába. Felébredve, álmos szemét megdörzsölve nézett ki az ablakon. Megszólalt, Édesanyám miért fehér a föld? Miért, miért, mert volt egy kis dér, azért. No, Te álomszuszék, gyere ki a konyhába mosdani! De bizony Gyurka úgy betakaródzott, hogy ki se látszott a takaró alól! No gyere mán, szólt ismét az anyja. Nem megyek, válaszolt vissza. Azt miért nem? Mert fázok! Fázol? Hát azért gyere ki! Dugd bele a lábad abba a rossz cipőbe és gyere no. Kénytelen-kelletlen kibújt az ágyból és felhúzta azt a rossz cipőt, ami csak úgy öltögette rá még a nyelvét is. A talpa meg csattogott, kattogott ahogy lépdelt benne.

A konyhába kiérve igen nagyot nézett! A kis tapasztott, kormos kályha csak úgy ontotta a meleget, és még csak nem is füstölt. Édesanyám! Hát ez meg hogy lehet? Úgy kisfiam, hogy először kikormoltam, utána megtapasztottam. Aztán szépen megtörölgettem. Olyan ez mintha új ruhát adtam volna rá, tudod! Becsben tartom, mert meghálálja sokáig. No de most uzsgyi mosdani, és aztán meg enni! És mi ez a finom illat? Kérdezte kíváncsian Gyurka! A Kovácsék hoztak egy kis disznótoros kóstolót, az sül reggelire. No, de hogy? Azzal sütjük, tudod, amit gyűjtögettünk! De nem látom, hogy hol van. Mert már alig van belőle, mondta az anyja szomorúan, de mégis boldogan. Biztos megsül nála a hurka és jót reggelizünk! No, nézd csak ott még van egy fadarab meg két morzsolt csutka. Dobd rá gyorsan a tűzre. Gyurka nagy buzgalommal mind felkapta és a kályha nyitott ajtaján be is dobta. Boldogan anyjához szaladt, átölelte. Már nem fázott, nem érdekelte a tátongó rossz cipő sem.

Na Gyurka, gyere együnk, megsült a hurka. Megyek, Édesanyám, rikkantotta boldogan. A hurka mind elfogyott, megették jóízűen.

Mesélnék Én is tovább, ha megint hozna valaki valami sütnivalót. Addig viszont várok, várok mint a kis tapasztott, kormos kályha.

Bálint Dóra (Érd)

Így dobálózzatok a szeretlek szóval!

Tudod, van egy érzés, mikor meglátsz egy helyet, mely igazán fontos számodra. Picsába a kinézetével, egyszerűen fontos, mindentől függetlenül. Maguk az emlékek, jók s rosszak egyaránt. Az a bizonyos fordulópont, mikor az életed más útra kanyarodott valamilyen értelemben. A folyosón sétálva, pontosan engem is ez a különös, kissé nyomasztó érzés fogott el, s belépve a régi "szobámba", millió egy emlék. A poszterek, Kurt Cobain, Lukács Laci és a többi személyiségemet kifejező dolgok ugyanúgy ott pihentek, bár kicsit porosan. Biztos voltam benne, hogy igenis aludt itt már több ismeretlen is, mióta elmentem, mégis egy pillanatra olyan volt, mintha ez a szoba csak és kizárólag engem illetett meg mindig is. Tovább haladtam a folyosón, és megpillantottam a régi, kissé kopottas barna padot. Emlékszel? Lehetséges, hogy nem, hiszen te akkor még nem voltál, legalábbis velem. Talán a legeslegszebb emlék köt ehhez a padhoz, és lehetséges, hogy pár perc múlva már a legfájdalmasabb is.De engedd hogy elmeséljem.

Pár egyedül töltött éjszaka után, a kórház dohos hangulatán merengve, más lett, illetve nem is..más lettem. Tudod, mikor azon a bizonyos napon, az ebédem előtt, infúzión kijöttél a szobádból, s tekinteted megakadt rajtam. Egészen eljöttél az ajtómig, és ott kezdődött minden.

  • Nem szeretnél beszélgetni egy kicsit?

Jól tudtam, hogy éppen a kedvenc elnyűtt pizsamámban ülök, bizonyára nem a legvonzóbb kinézettel, ami nem kicsit fusztrált. De rád mosolyogtam, és örömmel válaszoltam. Emlékszel még a padunkra? Ott volt az első beszélgetésünk, és az utolsó is, valószínűleg. A probléma ott kezdődik, hogy sejtésem sincs, miről is folyt a téma kettőnk között, de bizonyára szuper izgalmas volt. Szemeid néztem, és nem tudtam levenni róluk az enyéimet. Más vagy, mint mindenki. Szó szerint. A pierchingjeid, a fültágítód, akár a hosszú hajad is mondhatnám,vagy a stílusod de én ezt a személyiségedre értem. De miről is beszélek, hiszen ilyenkor még nem is ismertelek, csupán felkattant bennem az a bizonyos "izé" mikor rád pillantottam. Ne tagadd, tudod jól hogy miről beszélek, hiszen nagyon sokáig érezted ezt te is. Visszatérve, társalgásunk közepében, megjelent egy lány, ki egyenesen megállt előtted. Vörös haja, zöld málhazsákja, és Green Day-feliratú pólója alapján sejtettem, hogy ő is a mi stílusunkat képviseli. A mai napig emlékszem arra a nézésre. Ahogy ő rá emelted tekinteted, annyi érzelem áradt belőle, amit talán egy ember át sem él egész életében. Felkeltél, picit talán erőtlenül, és karjaid közé zártad. Leheletnyi csókot adtál neki, és a lehető legőszintébben néztél rá. Gondolom, ilyen az, ha valaki ölni tudna a másikért. Mikor tudod, hogy titeket egymásnak teremtettek, és így kerek a világ. Esküszöm, ennél szebbet soha életemben nem láttam. Mintha ti ketten egy test, s egy lélek lettetek volna(...)

Még aznap délután, szokásomhoz híven, éppen firkálgattam valamit az értéktelen füzetembe, láttam, pakolsz. Eltetted a töltődet, a ruháid, és beágyaztál. Sejtettem mire készülsz, mégsem akartam elhinni, hogy máris elmész, mikor annyira szimpatikus vagy nekem! Odaadtad neki a csomagjaid, és nyomtál egy puszit a homlokára. Egyenesen bejöttél a szobámba ismételten, s közölted, hogy kiengedtek, és most elmész. Mosolyogtam rád, és minden jót kívántam. Talán még pár másodpercig álltál ott, utána intettél, és kiléptél az üvegajtón. Megfogtad a kezét, és együtt sétáltatok ki a látóvilágomból.

Abban a pár napban, míg én továbbra is ott tartózkodtam, (most már nélküled) azon gondolkodtam, hogy valahol legeslegbelül mindenki ilyen érzésre vágyik, és talán a mesék is erről szólnak....

Öt hónap telt el azóta, és én már alig emlékeztem a szemeid fantáziával teli zöld színére. Néha néha eszembe jutottál, és olyankor mindig elmosolyodtam. Természetesen még ott, az öreg padon,a közösségi oldalon is megkerestél, az indokkal, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, mikor már nem leszünk ezen a siralmas helyen. Képeidet kidobta a hírfolyam sokszor, amiken vele voltál, azzal a gyönyörű lánnyal, a másik feleddel, amikre öröm volt rápillantani. De tényleg..Már nem is emlékszem, talán egy szombati napon lehetett, mikor arra lettem figyelmes, hogy valahogy ez megváltozott. Hirtelen minden eltűnt, mintha nem is lett volna. A megosztott idézetek, a lélegzetelállító képek amiket kiraktatok, mintha meg sem történtek volna. Nem tudtam elképzelni, mégis mi történt, mi a hiba? Lehet problémát találni egy ilyen tökéletesnek látszó kapcsolatban? Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam elfelejteni a dolgot, de csak nem ment. Addig addig rágódtam ezen, hogy rád írtam, hátha válaszolsz, és beavatsz a történetbe, annak ellenére, hogy alig ismerlek. Itt követtem el, a második hibát. Ha belegondolok, mi lett volna, ha nem teszem meg...

Alig telt el pár perc, máris jelzett a telefonom, hogy bizony reagáltál az üzenetemre, bár nem úgy ahogy én azt vártam. A szavaidon sugárzott az érdeklődés, a kedvesség. Leírtad, hogy sokkal jobban vagy, és mi újság veled mostanában, persze engem is kérdeztél, hogy ki e engedtek már. Viszont arról, hogy mi történt, egy szóval sem írtál. Őszintén szólva nem érdekelt, boldog voltam, hogy így alakult. Attól a naptól kezdve, beszélgetéseink mindennapossá váltak, és bizony, szerettél nekem regényeket írni. Hulla fáradtan, még hajnali egykor is a válaszodra vártam, és nem érdekelt a fáradtságom. Mikor öt percig nem írtam neked vissza, és láttam, hogy tíz olvasatlan üzenet, csak is tőled. Mikor veled beszéltem, megszűnt minden ami addig fontos volt, és csak te léteztél. Teltek a hetek, és kezdtelek kiismerni. A hangulat ingadozásaidat, hogy éppen miről szeretnél beszélni, tudtam a vágyaidról, az érzéseidről. A fejemben összeállt a kép rólad. Lényegében erősnek mutatod magad, de belül cseppet sem vagy az..Megnyíltál nekem, és elárultad, mennyire fáj, hogy ő ott hagyott, egyedül. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, hiszen tudtam, hogy neked mennyire rossz ez. Próbáltam ápolni a lelked, kisebb-nagyobb sikerekkel, de legbelül össze voltál törve, vagyis ha úgy vesszük, még most is. Emlékszel, mikor legelőször írtad nekem, hogy mennyire örülsz hogy megismerkedhettél velem? A szívem össze-vissza hevesen vert, és nem tudtam mit érzek. Félni kezdtem attól, hogy talán túl fontossá váltál számomra. És így teltek még el szép, hosszú hetek, olykor jókedvűen, olykor a sírás szélén, mindez miattad. Amikor megkérdezted, hogy találkozunk e, talán azon a napon úgy nézhettem ki, mintha a számra fagyott volna a mosolyom. Örömmel mondtam neked igent, hiszen már a lehető leghalványabban emlékeztem csak vonásaidra. Találkánkat Budapestre beszéltük meg, de semmi flancos helyre. Csak egy szimpla kis beszélgetős, csendesebb bárba. Fogalmam sem volt, mi lesz, hogy lesz, így hogy csak az interneten beszéltünk szinte, és még mindig ott motoszkált bennem a tudat, mi lesz, ha túlságosan megszeretlek. De hát vágjunk bele, hiszen nincs értelme emiatt tönkretenni egy ilyen remek barátságot.

Mikor feltűntél a tömegben a hely előtt, azonnal megismertelek. Hajad ugyanúgy hátra volt fogva, a jellegzetes pierchingjeid, és azok a nagyon jól kinéző fültágítóid. Elém álltál, és kissé finoman, adtál két puszit az arcomra. (Mellékesen, azok a zöld szemeid, semmit nem változtak) Kikértük az első italunkat, és picit megszeppenve ültünk mind a ketten. Igen, még te is, habár tudom hogy tagadod. De az, hogy mennyire hasonlítunk, hamar feloldotta a feszült hangulatot közöttünk. Egyből lett közös téma, olykor vicces, olykor komoly. Hidd el, ha akkor azt mondod nekem, hogy oldjak meg egy másodfokú egyenletet, én megtettem volna. Egy valamit viszont nem tudtál elég jól titkolni. Szemeidből hiányzott az a tűz, amit akkor láttam, mikor először találkoztunk. Valami megtört benned, és én jól sejtettem hogy mi az, de nem akartam firtatni. Szóba került az iskola, az osztálytársak, barátok, zenekarok, edzések, és a jövendőbeli terveink. Lenyűgözően jó este volt azon a nyári napon. Emlékszel, mikor véletlenül egyszerre nyúltunk a pohárhoz, és összeért a kezünk? Nem húztuk el, csak pár másodperc múlva. Lopva rádpillantottam, és elfordultam félmosollyal a számon. Esküszöm, mintha újra tizenkét éves lettem volna! De már akkor tudtam, neked ez más...

Az első találkozónk óta, sok másik is megejtődött, és egyre jobban éreztem magam veled, ha ezt lehetett fokozni. Teljesen felszabadult vagyok veled, érzem, az enyém a világ. Valld be, valamilyen szinten téged is átjárt ez az érzés. Szépen csendesen jöttél, és lassan lételemmé váltál. A legjobb barátomnak mondhattalak, és úgy gondolom, te is engem. Voltak napok, mikor nem írtál, de tudtam, rossz hangulatodban vagy, s nem szabad zaklatni. Nem vagy egy könnyű eset, és ezt elfogadtam. De mi lenne, hogyha az lennél? Egyáltalán nem lenne ilyen őrült veled az életem. Emlékszel, mikor együtt voltunk koncerten? És nem ez a lényeg, hanem ami utána következik. Sikeresen lekéstem, persze miattad az utolsó vonatomat, ami indult volna, így beletörődtem, a pályaudvaron alszom. Te ezt nem hagytad. Megkértél, hogy menjek veled, mert azon az éjszakán én nálad fogok aludni ha kismanók potyognak le az égből is. Bevallom, pánikoltam. Tudtam, már régóta van bennem egy érzés, aminek nem lenne szabad ott lennie, neked pedig még akkor sem láttam a régi tüzet a szemeiden. De belementem, hiszen veled nem lehetett vitatkozni sohasem. Ha valamit eldöntesz, annak úgy is kell lennie. Bevezettél a szobádba, ami tükrözte a jellemedet. Sok plakát, sok kép, és még több fekete szín. Kerestem a kanapét, amin aludni gondoltam, de te csak ráztad a fejed, miközben az ágyadra néztél. Közelebb léptél, és a kezembe nyomtál egy szintén zenekaros, fekete pólódat. Itt volt az a rész, mikor teljesen lefagytam, és csak álltam ott. Tudtam jól, legjobb barátok vagyunk, és ennek persze hogy néha természetesnek kellene lennie. De számomra régen nem volt az...Elvonultam, felkaptam a pólót, kiengedtem a hajam, és belélegeztem a fürdőszoba illatát. 100%-ig e te illatod volt. Csendesen benyitottam a szobádba, hiába közölted, anyukád nagyon mélyen alszik, és nem kell lábujjhegyen járkálnom. Te már csupán egy alsónadrágban, és trikóban voltál, álmosnak látszottál. Hosszú volt az éjszaka, én sem vágytam másra, csak arra, hogy végre pihenhessek. (Talán ez nem teljesen igaz..) Egy szó mint száz, lefeküdtem melléd, a lehető legtávolabb tőled az ágy szélére. Emlékszel arra a beszélgetésre ami aznap este lefolyt köztünk? Nem hiába mondják, hogy este nyíltabbak vagyunk. Még mindig nem voltál a régi önmagad, és nem is leszel soha többé, bevallottad. Az a lány, mikor téged ott hagyott, vitt belőled is egy részt, melyet sohasem fogsz vissza kapni. De bevallottad azt is, hogy megváltoztattalak, és mennyire fontos vagyok számodra. Szívemet megint csak a heves ritmus kapta el, és az a bizsergő érzés(...)

Hajnal lehetett, mikor kinyílt a szemem, a szobád ablakán beáramló gyönyörő napfelkelte fényére. Félálomban voltam még, de éreztelek, egészen közel vagy hozzám, s átkarolsz. A mai napig nem éreztem annál jobban magam, mint akkor, abban a perben. Biztonságban voltam, és tudom, te soha nem hagynál el. Te vagy az egyetlen hibám, az, hogy túlságosan is sokat érzek, most már nem is tagadhatom. Gondolatmenetemet megzavartad, te is felébredtél. Mosolyogtál, és egy pillanatra egészen boldognak tűntél. Nem akartam cifrázni a dolgot, sem túlbonyolítani, ezért lassan kibújtam az ölelésedből, hogy magamra kaphassam a ruhámat, és minél előbb kijuthassak ebből a keserédes helyzetből. Te maradásra akartál bírni, de nem engedtem neked akkor az egyszer. Megköszöntem, hogy adtál egy helyet, ahol meghúzhattam magam, és elindultam a leghamarabbi vonathoz amire feltudtam szállni. A felhők kékségében a te lelkedet láttam, és a fák zöldében a szemeidet. Tudtam jól, ennek egyszer vége lesz, hiszen ez a kapcsolat így nem egészséges, bármennyire is érzem azt, a hiányodba bizony belehalnék. Aznap, már írtál nekem, megint csak regényt, szeretsz magadról beszélni, most már jól tudom. A telefonom jelzett, kaptam az értesítést, de most nem tőled. (Illetve nem csak tőled) A kórház volt az, várnak vissza szeretettel kontrollra a következő hónap elején. Te azonnal felajánlottad, hogy velem tartasz, hiszen miért ne. De addig volt még időnk..

Találkoztunk ismét, és ismét, szinte minden olyan helyet bejártunk, ahol tudtuk, jól fogjuk magunkat érezni. Meséltél nekem arról, hogy milyen tetoválást szeretnél, és hová. Percről percre jobban kötődtem hozzád, és te is hozzám. De a tudat megvolt, hogy ez nem ugyanolyan...

A kórház előtti legutolsó találkozásunk egy rockboltan volt, ahol ruhát szándékoztam venni. Szerettük azt a helyet, minden fekete volt, és jobbnál jobb zenék szóltak a hangszórókban. Válogattam a sok ezer póló között, és egyszer csak megtaláltam a nekem tökéletes Nirvana-feliratúat, egy fölső polcon. Te éppen előtte álltál, én meg le akartam szedni. Olyan közel voltunk egymáshoz egy pillanatig..Szemeid a számra szegeződtek, és az enyimeim szintén a tiedre. Közelebb hajoltál, s kezeddel megfogtad az arcom. Tökéletes volt minden, de a gondolat beugrott. A szikra felőled még mindig nincs meg, és nem is lesz soha. Elhúzódtam tőled, és kissé félrefordítottam a fejem, hogy ne lásd, könnyes lettem. Megfogtam egy random nadrágot, és besiettem vele a próbafülkébe. Le kellett kicsit higgadnom, összeszednem magam, hiszen elvarázsoltál, ahogy előtte még senki más nem tette. Pár percet vett igénybe ez a folyamat, utána erőt vettem magamon, és eléd álltam. Mintha semmi sem történt volna, ugyanúgy folytattuk a beszélgetésünket az eladós lányok bunkó viselkedéséről...

Eljött a nap, mikor vissza kellett mennünk a helyre, ahol először láttalak..vele. A lánnyal, aki kiölte belőled azt a csodálatos szikrát, ami sohasem fog visszatérni már. Az idő is borongós volt, szinte már síros hangulatban. Mint mindig, mikor meglátlak, egy percig elgondolkodom, hogyan lehetsz te ilyen tökéletlenül tökéletes. Belsőddel, s külsőddel egyaránt. Ismét puszit adtál az arcomra, és együtt sétáltunk be a kórterembe. Tudtam mi vár ott, és nem a rengeteg vizsgálatra értettem. Persze, azok is elmaradhatatlanul fontosak voltak (bár nem nekem). A folyosó, a szobák, az ajtók, az illat...semmi sem változott. Minket leszámítva, a kaplcsolatunkat. Leültünk a rozoga padra, és most itt vagyunk, egymás szemét bámulva.

  • Nem tudtam, hogy te ezt az egészet így látod..ez...

Hangod mély volt, és nem hagytam hogy befejezd a mondatodat. Nem szerettelek volna hallani, hiszen megtörtem volna.

  • Ne...Ne mondj semmit, csak hallgass. Azon az éjszakán, emlékszel ugye? Egy percig minden tökéletes volt. Úgy éreztem, az enyém vagy, és én a tied. Hogy velünk is történhet olyan csodás dolog, ami veletek történt. Hiszen, én legbelül, ezt akartam. Mikor ott voltunk a boltban, semmire sem vágytam jobban, mint hogy megcsókolj. Nem éreztem ilyet, ilyen különös érzést, mint irántad ebben a pillanatban is érzek. Persze, szerettem már én is mást, de ez nem olyan. Úgy érzem, mintha a másik felem lennél. És tudom, te is szeretsz velem lenni. De mikor belenézek a szemeidbe, nem látom azt a fényt, azt a szikrázást, mint ahogy rá néztél. Sohasem fogsz úgy szeretni, mint őt tetted..Neked ő volt a mindened, és most is az. Ahogyan rá néztél, amit éreztél iránta, azt nem fogod irántam érezni, te is tudod. Kimondom, szeretlek. De nekem ez így túlságosan fájdalmas, hiszen a lételememmé váltál. Átsegítettél az éjszakán, s a fáradt nappalon.

Kezedbe fogtad a kezeimet, de elhúztam. Láttam, könnycsepp gördül le az arcodon, és az enyémen is patakzott már. Feláltam mellőled, te ugyanezt tetted, de én csak ráztam a fejem. Mondani akartál valamit, de a torkodon akadt a szó. Nem kellettek szavak. Lassan, könnyes szemmel, s összetörve távolodni kezdtem tőled, de nem fordítottam neked hátat. Láttam, ahogy az öreg padra rogysz, s a kezeidbe temeted az arcodat. Megtörtél, de kibírod, hiszen én sosem voltam, és nem is leszek ő, akit nem tudsz elengedni. Én nem vagyok neked az a lány, bármennyire is fáj...

Elértem a kijáratot, és abban a pillanatban megfordultam. Akkor láttalak téged utoljára.

Két hónap telt el. Nem beszéltük át a napokat, nem találkoztunk, s nem is írtál, sőt még ismerősök sem voltunk. A fejemben a kép rólad, halványodni kezdett, de nem teljesen. Ahányszor meglátok egy hosszú, barna hajú pierchinges, fültágítós srácot, egy ütemet kihagy a szívem. Gondolataimba nagyon sokszor szerepelsz, de idővel ez is el fog múlni..El foglak feledni téged, akiért az életemet odaadtam volna. Találkozni fogok majd mással, sok idő elteltével. De egy dolgot elvettél tőlem, amit már sohasem fogok visszakapni. A szikra, kihunyt a szememből, s igazam lett.

A régi, kopottas padon volt az utolsó beszélgetésünk.

Buday Anikó

A LEVÉL

Egyik nap nagy örömömre megtaláltam a facebookon régi, általános iskolai osztálytársamat.

Megállíthatatlanul rám törtek az emlékek. Közel 45 év telt el, rengeteg mondanivalóm lett volna Zsuzsának, kérdések, hogy emlékszik-e még erre, vagy arra, és, hogy mi minden történt velem az óta, mióta nem találkoztunk. Szerettem volna megírni, a rám törő emlékeket, de rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. Facebook és az E-mail nem alkalmas a hosszú levelek megírására, a facebook csak rövid közlendőkre, még rövidebb, szavakat leszűkítve, betűkkel jelölve, személytelen megfogalmazásokra alkalmas. Végtelenül elszomorodtam. Eszembe jutott a fiatalságom, amikor a kapuba kiállva izgatottan vártuk a postást, gondolatban találgatva, vajon kitől kapunk levelet. Nem csekket, számlát, hivatalos papírokat, hanem, LEVELET! Kézzel írott nekem szánt személyre szóló baráti, vagy , esetleg szerelmes levelet, ami csak nekem szólt, rólam, vagy a levél írójáról adott híreket. El lehetett tenni szép díszes dobozba, s bármikor elővehettük újra olvasva, átélve újra a benne leírt örömöt, vagy akár bánatot. Személyes volt, ember közeli. A postás sokszor huncut mosollyal már messziről jelezte a levél érkezését. Azért huncut mosollyal, mert ha szerelmes levél érkezett, szépen rajzolt szívecskék, virágok adták tudtunkra, hogy ez bizony más, mint a többi hétköznapi levél. Izgalommal forgathattuk, szagolhattuk, érezni lehetett rajta ezer illatot. Volt légi postával érkezett levél, amely tengereken, hegyeken, országokat átrepülve érkezett hozzánk. Gondolatban átéltük csodás utazását, amiben része volt, mire hozzánk eljutott. Eszembe jutottak a mai fiatalok, akik már nem is tudják, hogy postán is érkezhet számunkra levél, nem csak E-mailben, mobiltelefonon SMS-ben. Nem ismerik a várás izgalmát, hangulatát. Levélben leírhatod az érzéseidet, örömödet, fájdalmadat. Levél írása közben eszedbe juthatnak szépen megformált szavak, mondatok. A kézzel írott papírra vetett szavaknak, mondatoknak íze, hangulata, illata van. S ott van még a papír, mely lehet színes, fehér, mélynyomásos, mintás, lehelet vékony, vastag, vagy egy egyszerű A-4 es írólap. A boríték kiválasztása, kinek írom, hivatalos, szerelmes vagy csak hírközlő, elbeszélő, valamit közlendő a levél tartalma, amit hordozni fog. Csodálatos és megtisztelő egyben. Amíg írom a címzettre gondolok. Amíg nekem írják, rám gondolnak. Míg a postára kerül, út közben is a címzett jár az ember eszében, újra megfogalmazva, átgondolva a levél tartalmát. S ismét eszembe jutnak a mai fiatalok, milyen sivár a levelezésük, milyen lélektelen. A szép magyar szavak elkopnak, lerövidülnek, ízetlenné válnak. Tő mondatok formájában a telefon , vagy a számítógép billentyűjére idegesen, sietve lekopogtatott semmitmondó érzelem mentes szavak összessége. Ez a levelezés mai formája. Megint elmúlt valami a mi szép volt, ami közel hozta az embereket, ami emberi kapcsolatot tartott fenn köztünk. Sivár , gépies közlésekké degradálódott az, ami régen kézzel íródott, érzelmeket tükröző szép írás volt.

Nincs mit tenni, az élet halad előre szokták mondani. Én ezzel egy kicsit harcba szállva elhatároztam, hogy megtudom Zsuzsa postai címét, ami szintén nem egyszerű, mert E-mail címet és telefonszámot cserélnek manapság az emberek, és írok neki egy szépen megfogalmazott, szép betűkkel, saját kezemmel, szépen író tollal, szép papírra vetve, szép borítékba rejtve egy LEVELET, amit elsétálva a postára, bélyeggel ellátva útjára küldöm postai úton csak úgy régi módin . Aztán bízva a jó szerencsében, na és abban, hogy Zsuzsa veszi a lapot, ír nekem egy választ, szép papírra írva,szépen megfogalmazva, szép betűkkel, saját kezével , szépen író tollal, borítékba rejtve , a postára elsétálva, bélyeggel ellátva útjára küldi a postai címemre. Én meg kiállok a kapuba a postást várva nagy izgalommal, számolva a napokat, hogy mikor kapom meg a válasz LEVELET.

Fülöp Tímea (Bonyhád)

A megbízás

Tudta, hogy ő lesz a következő, akit felkérnek. Már napok óta ment a huzavona, de eddig senki sem vállalta. Pedig a feladat igen egyszerű volt: az ember elutazik, odaírja a nevét (Meg is mutatják hova, meg bizony, de még milyen készségesen!) és már vonatozhat is haza. Nem nagy ördöngösség. Csak egy aláírás. Egy szerződésen. Mégis rendre elutasították. Nem, mintha nem találkoznának szerződésekkel nap, mint nap miniszteri asztalukon. De ez más volt. Ez nem egyenrangú feleknek íródott, parancsokat, kényszert és szigorú feltételeket tartalmazott. Térdre kényszerítését a legyőzött félnek. S az erősek most ott ülnek pompás palotájukban, ujjaikkal az asztalon dobolva, és várják, hogy a gyengék közül megjelenjen valaki és aláírja.

S ő látta, hogy senkinek nincs mehetnéke, s a megbízatást olyan sebesen dobják egyik kézből a másikba, mintha izzó parázs volna. Persze éget is és fáj nagyon, hisz az ország tépetik szét abban az írásban és vettetik oda a szomszédoknak, akik mohón várják a leesett darabokat.

Csak a kifogásokat találta kissé furcsának. A visszautasítás okai gyermekdednek tűntek a szemében, legalábbis felnőtt, felelős férfiakhoz nem méltónak. Mert a haza iránti elkötelezettségre, annak szeretetére, hozzá való hűségére semelyikük sem hivatkozott. Egyikük a karrierjét féltette, másikuk apja megvetésétől tartott, a harmadik azon országrészen született, amit most át kell engedni. A honvédelmi miniszter maga is katona, s mint olyan, igen restellte volna papír és tinta által megadni magát, s az altengernagy pláne nem mehet oda aláírni, hogy lemond vizéről s hajóiról, hogy aztán még a vásári kofák is a tenger nélküli tengernagyon nevessenek.

Ezek után került sorra ő. A munkaügyi és népjóléti miniszter. Mert a te tárcád nem olyan fontos - mondogatták neki - utána akár le is mondhatod, hisz jólét itt már úgysem lesz. Nem tetszettek neki ezek a szavak, s hogy ne kelljen tovább hallgatnia őket, gyorsan igent mondott.

Elvállalta a megbízást. Több oka is megvolt rá, még mielőtt fölkérték átgondolta ezeket. Ő nem olyan volt, aki azt hajtogatja, hogy mit miért nem lehet megtenni, hanem olyan, aki a mikénten gondolkodott.

Tisztában volt vele, hogy az aláírás alól kibújni nincs értelme, mert abban az esetben az erősebbek ellehetetlenítik országát, továbbá nem lehet tagja az alakuló Népszövetségnek, s így teljesen magára marad, kiszolgáltatottá válik. Úgy érezte jelen pillanatban muszáj az erősebbnek behódolni, aztán később hátha lesz mód jogorvoslatra.

Úgy gondolta, hogy azok a sebek, melyet egy vereség okoz begyógyulnak, de az aláírandó határozatban országának értékes részei lesznek levágva és a győzteseknek adva. S ez visszafordíthatatlan. Akár egy amputáció. S akkor már ki végezhetné el szakszerűbben, mint ő? Hisz orvos. De ez a seb úgyis el fog mérgedni, mert a kapzsiság vezérli. Idegen nagyhatalmak kapzsisága és olyan bíráké, akik nem ismerik annak a nemzetnek a helyzetét, múltját, aki felett most ítélkeznek. De sajnos a kényszermegállapodás alá nem írása a helyzeten úgysem változtat, ezért gondolta, hogy legyen ő az az orvos, aki elvarrja a szálakat.

S még egy oka volt, amiért elfogadta a felkérést: tökéletes francia nyelvtudása. Pontosan meg fog érteni mindent és meg is tud felelni, bár nagy kérdések ott már nem lesznek. De akkor is minden szavával ügyelni fog, hogy nemzetét intelligenciájával óvja, annak öntudatát kinyilvánítsa. Nem hagyja továbbá, hogy a magukat most nyilván felsőbbrendűeknek képzelők parádéjuk alá csábítsák.

Tudja, hogy megy ez diplomáciai körökben. Dolguk végeztével a felek díszvacsorával pecsételik meg az elvégzett munkát. Hát őt nem fogják ínyencségektől roskadozó asztalukhoz ültetni! Libamájpástétommal és csőben sült articsókával jóllakatni és jóféle francia borok segítségével tudatát ködösíteni, hogy végül olyan kellemes érzéssel távozzon, mintha egy menyegzőn vett volna részt.

Miután elfogadta a megbízást fogta kalapját és elindult hazafelé. Szeretett hétköznapokon Budapest utcáin sétálni, elvegyülni a többi ember közt, figyelni őket, hallgatni a beszédfoszlányokat. Ezek a tapasztalatok segítették munkáját, tanulságokkal szolgáltak. Hazafelé menet mindig végiggondolta a munkahelyén már elvégzett feladatokat, s a másnapi teendőket.

Ma azonban nem hallotta a város hangjait, túlságosan el volt mélyedve saját gondolataiban.

Vajon nem lett volna egyszerűbb, ha ő is visszautasítja a kiküldetést? Neki is az állásába kerülhet ez a feladat. Ám orvosi hivatása még ott van, nem fog éhen halni.

Elutasíthatta volna, hisz neki is van apja, aki megélt már egy fegyverletételt, egy megadási okmány aláírását. Vajon ő szóba áll még vele? Hát persze - nyugtatta magát, hisz pont ő fogja a legjobban megérteni, hogy ilyen esetben nincs más megoldás.

És az édesanyja? Az a finom lelkű asszony, aki úgy rajong a művészetekért és sportért, vajon nem fogja örökre átkozni méhének gyümölcsét? Hiszen az ő aláírása után nem tekintheti többé hazánk nagy festőiskolájának Nagybányát, ahol kedvenc képei születtek Ferenczytől és Hollósytól. S most csak Isten a tudója, hogy akik megkapják értékelik-e a művészetet, avagy barbárok, akik szélnek eresztik az ott tanuló alkotókat, mert ingyenélőknek tekintik őket. S az főleg rémálom lesz számára, hogy az elcsatolt országrészeken élő vívók és tornászok nem magyar színekben indulhatnak majd az olimpián. De anyja okos asszony és biztosan érteni fogja, hogy bele kell törődni, nincs kiút.

Nincs kiút! Kemény két szó ez. Csak úgy hasogatja az ember agyát, akár egy bárd. Ahogy ez az aláírandó szerződés is hasítja majd le hazája erdeit, hegyeit, magával rántva a bányákat, tavakat. Elnyisszantja a vasútvonalakat, szeli a havasokat, hágókat, szorosokat, s ez mind mind nagy hasadékokat okoz majd. Sokkal nagyobbakat, mint a tordai.

S a történelmi városok és várak is levágatnak kincseikkel együtt, s új fejezetet kell nyissanak történetükben, melybe idegen népek írnak ezentúl, ha írnak egyáltalán.

E sok szörnyűséget sorolván magában, tényleg úgy tűnhetett, hogy innen már egy nemzetnek nincs kiút. Nem csoda hát, hogy az előtte megkérdezettek ódzkodtak a feladattól. De ő egy lehetőséget mégis látott: emelt fővel viselni a vereséget és azután megpróbálni talpra állni. Hisz olvasott már szerződést eleget, de hibátlant még alig. S minél hosszabb, annál több hibát ejtenek. Csak keresni kell és támadni! Hogy betartanak-e mindent a felek? Hogy az erősek engedik-e a gyengének, hogy saját nyelvét beszélje, saját vallását és kultúráját gyakorolja? Vagyis emberi jogai szerint éljen. Ha ez nem így lesz, a gyenge számon kérheti az erőseket, remélte, hogy ezt meg is teszik majd az utódok. Hisz egy valamit nem vehetnek el az embertől: a tudását. Annak birtokában mindig képes talpra állni.

E gondolatokkal felvértezve közeledett otthonához, majd 3 nap múlva ahhoz a drága mahagóni asztalhoz, ahol a szerződés feküdt, s a párnás bársony karosszék már kihúzva várta, s az arany gravírozású tollat már kupakjától megszabadítva nyújtották feléje. De ő épp csak odalépett, kezében a vonaton talált ütött-kopott tollal, nevét odafirkantotta, mint ahogy egy szürke hétköznapon a járadék kiutalást engedélyezni szokta, majd sarkon fordult és elhagyta a fényűző épületet.

Megbízását, mint mindig, most is teljesítette.

Van minden

Valahányszor, ha elhagyom apám házát, a kapuig kísér, s amikor a kocsibejárón át kiérek az utcára még jó hangosan utánam kiabál (had tudják a szomszédok is, hogy itt volt a lány): "Nézz a lábad elé, vigyázz magadra és gondolkodj!" De ezeket csak elengedem a fülem mellett -- hallottam már eleget -- és mosolyogva visszaintegetek. Az első két intelem már régi, a "gondolkodj"-gyal csak mostanában kezdett nyaggatni. Persze tudom én, hogy miért rágja a fülem, de nincs időm találmányokon törni a fejem. Elég nekem a "mitfőzzekholnapra". S mire ezt ki bírom találni, azzal már túl is hajszoltam az agyamat.

  • Őt pedig ott lelem mindig a pajta előtt üldögélve, amint töprengve dohányozgat. Elsőre úgy néz ki, mint bármelyik nyugdíjas, de ha megnézzük a műhelyét és udvarát, mint egy feltaláló. Saját készítésű traktor, keverő és daráló, hasító és összevágó, emelő és -- nem viccelek -- olvasztó. És ha szóba elegyedünk vele, kiderül, hogy annyi a dolga, hogy még két életre elég volna. Ezt szétszedni, azt összerakni, beforrasztani és kihegeszteni, fölfúrni és kikalapálni, menetet vagy fát vágni, szezonban pedig összeszedni, ledarálni és kifőzni, a másikat meg átfejteni. De ez mind nem érdekes -- mondja ő -- megvan egy-két szóból. Hanem valami mást kéne kitalálni! Ami még nincs!

Jaj, hagyd már, hisz mindened van! Nem nekem, az emberiségnek! Ami segít és hasznos, valami ügyes szerkezet. Na, ezen gondolkodj! Ééén? Asszony vagyok, 2 gyerekkel! Nem elég a bajom?

De ma nagyon kipihent vagyok, főzni sem kell holnapra, ezért úgy döntöttem végre szót fogadok az öregnek és útközben hazafelé elgondolkodom a dolgon. Végül is mi bajom lehet? Aztán ki tudja? Még eszembe is juthat valami. (Amúgy valami mindig van az ember eszében.)

Csak hogy fogjak hozzá? Hol kezdjem lajstromba venni, hogy mi van és mi nincs? Vagy melyikkel kezdjem? A nincs-csel szamárság kezdeni, mert, ha akár egyet is tudnék mondani, ami nincs, már meg is oldottam volna a problémát. Tehát először is azt kell végiggondolnom, ami van, aztán hátha közben kiderül, hogy mi nincs. Csak addigra bele ne őrüljek!

A vezetésről jut eszembe, valószínűleg onnan szabadult el a pokol, hogy valaki kitalálta a kereket, nem pont ilyent, ami itt gurul alattam, de mégis csak kerek volt és gurult, na innen már ki nem tudott volna a kocsiig jutni, onnan pedig egy kávé fölötti ábrándozásból is megszülethetett az automata váltó, egy esős reggelen az ablaktörlő, egy átfutó szarvas okozta riadalomtól a blokkolásgátló. De jaj, hol a szemüvegem? Elvakít a nap, tessék egy dolog, ami nincs! A napszemüvegem. Biztos a táskámban. Na, tuti ilyen vakító vezetéskor juthatott eszébe egy okosnak a napszemüveg, vagy csak furfangos volt, s a már feltalált szemüveget lefeketefóliázta, mint szomszédom az eprest és azt mondta napszemüveg, meg, hogy UV-szűrős. Tényleg, mintha olvastam volna valahol, hogy egy szemüvegárus kölykei játszottak egyszer apjuk üzletében, s addig rakosgatták a lencséket, míg át nem néztek kettőn, s észrevették, hogy közel látják a távolt. Ennyi elég is volt a távcsőgyártáshoz, csak Hubble-nak nem, aki olyan fennhéjazó volt, hogy sokkal messzebbre akart látni, mint más földönfutó, így addig játszott ő is a lencsékkel, míg el nem látott az űrig, bár, ha engem kérdez, lebeszéltem volna ilyen hiábavalóságról, mert mégis mit láthatnánk az űrben? A nagy ürességet. Vagy nem?

De az ember nemcsak csodálatos, mint Szophoklész gondolta, hanem felettébb kíváncsi is, s nemcsak távolba akart látni, hanem befelé is saját magába, így addig ügyeskedett, míg ki nem találta a röntgent, az ultrahangot, s egyre beljebb furakodott magába miniatűr kamerákkal, hogy lássa, hogy az étel, amit megeszik hol halad át, s ott mivé lesz, míg ki nem ér, pfúj. S addig ügyeskedik, hogy ami megadatott, de már elromlott azt pótolja művesével, műszívvel, műfogsorral. S ami nem úgy adatott meg korunk csodálatos emberének, ahogy szeretné, azt korrigálja magának a telhetetlenje műszempillával, műkörömmel, műmellel, s ami szép magán azt meg összefirkálja, átlyukasztja s a Jóisten tudja miket aggat oda.

Na, de ne térjek el a feladattól, hisz apám valami ügyes szerkezetre várja az isteni szikrát, nem a divatot szeretné megújítani.

Hát ez meg mit csámpázik itt az úton? Ja, hogy részeg? Tessék egy felesleges találmány: A szeszes ital! Apám persze felhúzná az orrát a véleményem miatt, mert nyugdíj kiegészítésként pár éve sorozatgyártotta a pálinkafőzőket. Több réz hagymakupola volt a műhelyében, mint a Kremlben. Szesz nélkül pedig tudnánk élni. (De minek, és főleg hogyan? -- tárnák szét karjaikat megrökönyödve a szurdi kocsmában.) Ráadásul ez a felesleges felfedezés csak plusz fejtörést okozott, mert emiatt ki kellett találni a májátültetést, az alkohol szondát, a detoxikálót, s aki innen kikerülve továbbra is antiszociálisan viselkedik arra ott vár a haladó felfogású Guillotine doktor nagyszerű találmánya, amivel fájdalommentesen likvidálhatjuk a delikvenst a rendesen szocializálódottak közül. Azért jó, hogy a lefejező szerkezetet nem apám találta ki, sem az atombombát, mert ilyenekért ki kéne tagadjam a családból, s akkor mi ketten lennénk egymásnak farkasa, s az nem szép dolog.

Hol is tartottam, mi van még? Az előttem kocogó lovas kocsiról eszembe jut a patkó, tehát ez is van, lovanként 4 db, azért ehhez nem kellett nagy ész, elég volt meglátni a lovat, ami meg már adott volt ugye, mint a fű is, amiről jó, hogy beugorhatott a kasza, majd a fűnyíró.

Szerintem a legtöbb ami van, csak úgy véletlenül találódott fel, hogy az ember tesz-vesz, kísérletezget, jön-megy, alámerül vagy felmászik, aztán egyszer csak rábukkan valamire, mint Kolumbusz Amerikára. Tehát nem lehet ezt erőltetni csak úgy a pajta előtt ülve.

Minél tovább keresem, ami nincs, rá kell jöjjek, hogy a sok dolog, ami van, mind következett az előtte levőből, amikor tegyük fel az első ceruza elkopott, maga után vonta a hegyező igényét, vagy vegyünk egy rossz helyre bevert szeget, a mester nosza rá is jött a szeghúzó kalapácsra, s mikor már az ember (az a csodálatos) a levegőbe emelkedett gépével, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb szuperszonikussá is teszi, mert milyen izgalmas az, ha ő maga gyorsabb, mint a hang, bár, ha engem kérdezett volna, azt mondtam volna, ne, mert nem praktikus abban az esetben, ha apámnál felejtem a telefonomat, hisz hiába kiabálna utánam, én már árkon-bokron túl lennék.

Na, de elég nekem így 80 km/h-val is hazaérnem, hisz megvár minden, igaz nem tárt kapukkal, mint a szomszédot, mert azt nem is mondtam, hogy van önműködő kapu és garázsajtó, s akinek van, az ezáltal úgy vonulhat be saját magához, mint ahogy Caesar hazatért újabb hódításáról.

S ha már a házban vagyok, itt is végig kell gondolnom, hogy van-e valami, ami nincs, várjunk csak, postaláda, csengő, kulcs, fogas, tükör, na itt álljunk meg egy szóra, ez előtt tényleg nem mehetünk csak úgy el, hisz ezt szinte mindenki használja, tehát sokkal fontosabb találmány, mint mondjuk a Nagy Hadronütköztető, amihez jó, ha tízen értenek, míg a többi ember azt se tudja melyik az eleje és melyik a hátulja. Tükör tehát van! S van még pár mellékes dolog, porszívó, elszívó, mosó, szárító, TV, rádió, hűtő, mikró, ez utóbbi kettő már a hülyeség netovábbja, amiből süt, hogy az ember egy megveszekedett faj, (a legcsodálatosabb) mert hűteni akarja, ami meleg, s melegíteni, ami hideg, ahelyett, hogy békén hagyná, s akkor lenne ilyen is meg olyan is.

Nos, a végére is értem, azt hiszem nagyjából mindent beleltároztam és szerintem nincs olyan, ami nincs, tehát minden van (a valami is, méghozzá az mindig)!

Úgyhogy meg is mondom az öregnek, hogy hagyja abba a morfondírozást, mert el vagyunk látva mindennel, szinte csak a karunk kell nyújtanunk a megfelelő távirányítóért, de ez a kevés mozgás nagyon egészségtelen, és romláshoz vezet, úgyhogy ha még egy szerkezetet ki mer találni, azzal csak bajt hoz az emberiségre, s akkor istenbocsássameg nem is beszélek vele többet.

SZEDŐ TIBOR


Eddigi életem madártávlatból

Megszülettem, egy gólya ölelő pólyában testemet melegen tartva hozott e világra piros csőrében. Szüleim aranyló napsugár fényében dédelgettek. Mosolyom varázsa elbűvölt mindenkit. Akkor még fogatlanul széles szájjal édesen gőgicséltem. Ökölnyi szívem mellkasomban egyenletesen lüktetett. Szüleimnek én voltam a minden, már nagyon várták az eljövetelemet, ragyogást hoztam az addig szürke mindennapi életükbe. Teljes családdá kovácsolódtunk.

Telt-múlt az idő, cseperedtem, az óvodában már vártak engem, a bejárati kapuja kedvesen fogadott, az óvó néni csilingelő hangon magához hívott. Sokat játszottam együtt a pajtásaimmal, a csendes pihenőt nem szerettem. A logikai játékok megmozgatták az agyunkat, mondókák másztak a fejünkbe. Fogócskáztunk is sokat. A ballagás napja hamar eljött, az ovi védő szárnyai elengedtek. Ünneplőbe öltözve kiléptem az ajtón, fél szemmel visszanéztem.

Szeptemberben várt az iskolapad, a tanulás. Hatalmas üvegépülete riasztó volt számomra, a hátamon futkározott a hideg, megszeppenve álltam ott, az apu keze elengedett, féltem. Elköszönt. ,, Jó tanulást, kisfiam! ,, csak ennyit szólt. A portás kedvesen köszönt, már bátrabb lettem. Az iskolában elkezdődött az oktatás, számolni, írni, olvasni tanultunk. A közös reggelik, ebédek családias hangulatot kölcsönöztek. A napok gyorsan elrepültek. Ez volt a második otthonom, emlékképeit örökre szívemben hordom. A nyolc év hamar elszállt, ballagó diák lettem. ( A nagybetűs élet várt.)

A bizonyítványom színjeles lett, szüleim büszkék voltak rám. Dagadt is a mellük. Az évzáró ünnepségen saját versemmel rukkoltam elő, szavaim nekiütköztek az aula fehér falainak. Csend honolt, csak a légy zümmögése hallatszott. A siker nem maradt el, vastaps fogadott, boldog voltam. Lelkem színessége a versem sorai közé volt beágyazódva. ( Egy üzenetet közvetítettem a jövő nemzedékének: tanulj tinó, ökör lesz belőled! ) Az ajtó megint bezárult mögöttem.

Folytattam születéskor elkezdett utamat. Szakmákat tanultam, végül a szakácskodás mellett döntöttem. Kevertem a rántást, sóztam, fűszereztem, lelkesen főztem. Jártam úszni is, a vízben jól éreztem magam, megszűnt minden fájdalom és probléma amikor az uszoda vize a testemet nyaldosta. Versenyekre jártam, ezáltal számos országba eljutottam. Kicsi termetem ellenére 50 pillangóban felverekedtem magamat az élmezőnybe. Európa-és Világbajnoki címet is nyertem. A 2000-es sidney-i olimpián képviseltem hazámat, ottani élményeim szívem egyik legcsodálatosabb kincsei. Két éremmel tarsolyomban tértem haza: egy arany- és egy bronzérem. Sajnálom, hogy az anyukám nem volt ott, és nem fürdőzött sikerünk tavában. (Problémás volt a szállás. )

Életem során számos akadályt görgetett a sors elém, de álltam a sarat, szerető szüleim mindenben támogattak. Anyai nagymamám 2001-ben végelgyengülésben sajnos végső álomba szenderült. A szívem több sebből vérzett, sakálként ordítottam volna bele a világba, de csak a könny áztatta szemgödreimet. Zokogtam, fájt a hiánya, nehéz volt elhinni, hogy nincs többé. ( Nagyon jó volt a kapcsolatunk, mindig elvitt úszni, amikor kicsi voltam, együtt kártyáztunk, tanultunk, nagyon jól főzött, szerettem Őt. )

2002-ben sajnos gyász ült megint a fejemre, a boldogság madara elszállt csillogó szemeimből, a halál koromsötétre festette lelkemet. Anyukám is elment köszönés nélkül. Néhány hónapos betegség után itt hagyott, egy tátongó lyuk maradt utána szívemben. Sokat szenvedett, megváltás volt neki az elmenetel. Versenyekre készültem folyamatosan, az úszás volt a lelki mankóm, képzeletbeli társammá vált, érzéseimet magamba zártam, csonka család lettünk apuval. Éltük az életünket tovább, de már semmi nem volt a régi, Édesanyám nagyon hiányzott. Lénye bennem élt tovább, nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá, kísérte lépteimet. Édesapámmal összetartottunk, az úszás megvigasztalt, az írásba menekültem, versbe öntöttem, testi-lelki fájdalmaimat.2003-ban apai nagypapámat is eltemettük, megint padlóra kerültem. Már nem sírtam, nem volt könnyem, a temetés fájdalmas volt, arcunkra fagyott a szomorúság. Most az úszás, írás megint segítségemre sietett. Teltek az évek, múltak a napok. 2004-ban elkezdtem az esti gimnáziumot munka mellett. Anyu is végigkövette az érettségihez vezető kikövezetlen utamat. Néha vissza akartam fordulni, de aztán soha nem tettem meg. Apukám volt a lelki segítségem, a hátérből mindig figyelt, tanácsokat adott, terelgetett az élet olykor viharos tengerén. Voltak szerelmeim, de mind elmúltak, mint az évszakok, egyik kapcsolatom sem volt túl hosszú. A beteljesülés még váratott magára. Egy újabb megmérettetés következett: érettségi vizsgák! Előtte a ballagás megint, már harmadszor volt benne részem. Az írásbelik sikerültek, jöhetett a szóbeli! Nem volt karó, de örültem, bizonyítványom mosolygott rám örömmel, repdestem. ( Nem volt könnyű, de ez is meglett! )

Végre volt egy komoly kapcsolatom, összeköltöztünk, kirepültem az otthoni fészekből. Együtt éltünk három évig, aztán kihűlt a kapcsolatunk, vége lett, fájt, de ment tovább az élet. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, kerestem magamat, és a boldogságot. Idestova már hat éve egyedül élek.

  • 2016-ot írunk, januárban rabul ejtette a szívemet egy számomra kedves hölgy, úgy érzem fontos nekem. ( Már ismertem tavaly nyár óta, de csak barátok voltunk.) Közös programokat szervezünk, jól érezzük magunkat együtt. Támogat engem az írásban, az egymás iránti tisztelet övezi a kapcsolatunkat és a bizalom. Építő jellegű számomra ez. Most egy kórházban dolgozom, de nem ez az életcélom, az írás az én valódi hivatásom. Keresem a lehetőségeket, hogy tudjak váltani, pályázatokon veszek rész. A betűk a barátaim, a minőségre törekszem a műveim során, igazi harcos vagyok, elérem amit szeretnék előbb-utóbb. Dióhéjban ezek eddigi életem legfontosabb állomásai, nem hiába születtem, rendeltetésem van, és tudom, hogy ki fogok teljesedni minden téren.

Az Alpokban töltött hétvégénk története

Tejfehér hómező borított mindent, talpunk alatt ropogott a hó, a lábnyomok árnyékként kísértek minket. A autónkat ott hagytuk egy fizetős, kerítéssel körbezárt parkolóban. Gyalog tudtuk csak megközelíteni a fenyőfából készült édes kis házikót. A sűrű ködfüggöny félhomályt eredményezett. A kopasz fák meztelenül szemérmesen elbújtak volna, de nem volt hova, kéregtestük fázott a hidegben. A Nap sugarai kíváncsian bekukucskáltak az ágak között. Egy őzike elnyargalt kisvártatva mellettem , szinte repült szárnyak nélkül, patái hangot loptak a csendbe. A távolban a hegyek olyanok voltak, mintha porcukrot szórtak volna rájuk, csúcsai ágaskodtak az égbolt felé.

A Kedvesemmel jöttem kicsit kikapcsolódni, kirándulni, távol a város zajától, kimenekültünk a rohanó hétköznapok feszült forgatagából. Pihentettük testünket, lelkünket, a természet illatát magunkba szívtuk. Tekintetünk találkozott, a boldogság tükröződött szemünkben, örömmámorban fürdőztünk. A lábunk ösztönösen vitt előre, könnyű volt a járás. Ujjaink kosár füleként kapaszkodott össze szorosan. Éreztem Szerelmem pulzusát, a pillanatnak éltünk. Bárcsak örökké tartott volna ez a szavakba nem önthető csodálatos érzés!

  • Szíve nagyot dobbant, hangja elveszett a rengetegben, a szél hangja túlharsogott mindent ahogyan kacéran süvítve tovaszállt a hegyek felé, mert hívta a magaslati idill káprázatos jelensége. " De jó, hogy eljöttünk Zolikám! ˝mondta mézédes hangon szívem dobogtatója. " Én is örülök szívből Tündérem! ˝válaszoltam mosolyogva. Telt-múlt az idő, előkerült a tarisznyából az otthoni elemózsia, a fáradt test éhes, energiára, pihenésre volt szüksége. A tisztáson letáboroztunk egy faasztalhoz, négy farönk székként vette körbe. Finom kenőmájas került a zsemlébe, paprika, paradicsom lapult a tetejére, hozzá az ásványvíz tökéletes szomjoltó volt. Majszolgattunk jóízűen. " Jó étvágyat! ˝- harsogtuk rágások közepette. Megtelt a bendő, folytatódott hosszú sétánk, félúton voltunk már.

Egy faházba tartottunk éppen, egyik kollégám szokott ide járni időközönként, feleségével vették még öt évvel ezelőtt, egyből beleszerettek. A kulcsot odaadta nekem, és útravalóként kellemes pihenést, és jó időtöltést kívánt nekünk. Egy kis patak állta utunkat, de egy híd ölelte szorosan mindkét oldalát, átkeltünk rajta. Tartógerendáit az idő vasfoga megrágta, kicsit imbolygott a súlyunk alatt.

Megpillantottuk a célt, a kis faház ott pipiskedett a csupasz ágak mögött . " Megérkeztünk! ¨ kiáltottuk teli torokból. A kulcsot előbányásztam a táskám legaljáról. Kattant a zár, kinyílt a bejárati ajtó. Rég volt szellőztetve, állott szag terjengett mindenhol. Az ablakokat is kitártam, mint régen szívem kapuját velem lévő páromnak. A fény betessékelte magát a szobákba, kicsit megpihent. A harkály a távolban kopácsolt, élelmét kereste buzgó igyekezettel.

  • A cserépkályhában már pattogott a szeretet lángja, melegsége átkarolta átfagyott testünket. Lángnyelvei ki-kicsaptak pimaszul, ezért beljebb rugdaltam a rakoncátlanul kilógó fahasábokat. ,, Már nem fázol Angyalom? ¨ kérdeztem érdeklődve. ,, Nem, Drága Zolikám! ¨ felelte szerelmetes hangon. A tér-idő megszűnt körülöttünk, az adott pillanat sodrása elkapott minket, huzat volt, egymásba kapaszkodtunk, mellkasunk le-fel emelkedett. Az ablakokat becsuktam, mint a szemeimet elalvás előtt. Az idő lassan cammogott, Életem Párja készítette serényen a vacsorát a tűzhelynél. A sötétség madárként ült a háztetőre, a Hold nyájasan szép estét kívánt fehér tekintetével. Marikám az asztalhoz hívott, ezzel jelezte, hogy a vacsora tálalva vagyon. Jól belakmároztunk, mind a tíz ujjamat megnyaltam, Egyetlenem jól kitett megint magáért, nem sajnálta a bőséges hozzávalókat. Az éjszaka lassan csillagfénybe öltözött. Minket csalogatott az ágy.

Előtte még elmosogattunk, aztán együtt gyertyafényes, forró fürdőt vettünk. A habok kényeztették testünket, a háttérben lágy zene szólt. A nap történéseit nem néztük meg a Tv-ben, most csak egymással foglalkoztunk kényelmes fekhelyünkön. Egymás karjaiban hamar elaludtunk.

Reggel madárcsicsergésre álmosan, ásítva ébredeztünk. Szép reggelt kívánva keltettük egymást. Húzott még az ágy, de a hegytető is várt minket. Kávéval kezdtük a napot, Kedvesemmel haraptunk egy-két falatot. A hátizsák a hátunkra kapaszkodott, a bakancs már nem nyomott. Zöld jelzés mutatta a fára festve az irányt, jókedvvel nekünk jó utat kívánt. A túra másfél órára volt betervezve, a táskánk alján néhány szendvics, ásványvíz, és pirospozsgás alma lapult ebéd gyanánt.

Barázdás lábbelink masszívan kapaszkodott a hóba, néha kicsit csúszkáltunk a jégen.( Pedig a korcsolyánkat nem hoztuk magunkkal.) Lényünk kívánta az oxigéndús magaslati levegőt , szinte lebegtünk a föld felett, mint léggömb a magasban. A köd rátelepedett a hegytetőre. A cél már nem volt messze, a jóleső izomláz szétáradt testünkben. Láttam a fehérbe öltöztetett csúcsot, integetett nekem boldogan. Leheletünk kiáradt szánkon, orrunkon keresztül, fújtattunk, mint egy megvadult bika az arénában. Végre felértünk, legyőztük a hatalmas hegyet!

Az ormon előkerült az étel-ital, az étvágyunk határtalan volt. Egy turistaház adott menedéket nekünk. A víz leöblítette a finom falatokat. Jó étvágyat kívántam Páromnak, aki ezt viszonozta. A fenti panoráma csodálatos volt, kattogott a fényképezőgépem vakuja, közös kép is készült. Lefelé könnyű volt a terep, a hátizsák félig kiürült, tartalma a hasunkba vándorolt. Kézen fogva baktattunk lefelé, zergék keresztezték utunkat.

Árválkodó faházunk tárt karokkal várt ránk. Bent a cserépkályhában a hamu alatt izzott a parázs. Már nem gyújtottam be újra, kitisztítottam, pakoltunk, ideje volt indulni, holnap már újra vártak a dolgos hétköznapok. A villanyt lekapcsoltam, az ajtó becsukódott, a kulcs fordult a zárban. ,, Indulhatunk? ¨ kérdeztem Szívecskémet. Ő csak szomorúan, semmit nem szólva bólogatott. Fájó volt itt hagyni ezt a nyugalmat, és visszatérni a zsúfolt, hangokkal teli fővárosba. Ez a tudat hervasztó volt számunkra.

A levezető út most nem volt olyan hosszú, nagyon hamar leértünk. Az autónk ott várt, nem volt már megszeppenve amikor meglátott minket, a Nap fénye megcsillant piros, áramvonalas testén. Ablak szemeivel huncutul ránk kacsintott. Kifizettem a parkoló őrt, bepakoltunk, beszálltunk, elindultunk, automata sebváltós járgányunk fejből tudta a hazavezető utat, én csak néha korrigáltam, jó csapat voltunk együtt. Ez volt az Alpokban töltött hétvégénk csodálatos története, amit legszebb emlékeim között tartok számon.


Szabó Jolán /Yolla/

Nagytakarítás

Felébred, ám mielőtt kinyitná a szemét, vesz egy mély levegőt, melynek oxigén tartalmát elnyomja a száradó italok és az ételmaradékok, valamint a csikkekkel teli hamutartók bűze. Egy pillanatra maga sem tudja, hol van, háborog a gyomra az éjfél utáni pezsgőzéskor elfogyasztott három pohár ital eredményeként, mely egyáltalán nem hiányzott neki, de a többiekkel tartott, nehogy azt higgyék, nem elég vagány leányzó.

Kinyitja a szemét, hunyorog az ablakon beáramló ködös nappali fénytől, és minden porcikája sajog, mert a nappaliban lévő kényelmetlen kanapén aludt, a zöld-fehér nagy kockás, bolyhos takaró alatt, a flitterekkel díszített alkalmi ruhájában, még az a szerencse, hogy a körömcipőjét lerúgta a lábáról. Vagy valaki lehúzta a lábáról?

Felkel, egyenesen az ablakhoz megy, kitárja mindkét szárnyát, kell a friss levegő. Odakinn hódarát kavar a hideg szél, maréknyit az arcába is csap, majd bekúszik a lakásba, és kergeti kifelé az állott levegőt, és végleg felébreszti a lányt, aki körülnéz a lakásban, harisnyában járkál, mégsem fázik, sőt, kipirul, mintha nagyon melege lenne.

A nappaliként használt egyetlen szobában középről valamennyi bútort a fal mellé tették, hogy tudjanak táncolni, és a fotelek kivételével a bútorok szabad felületén poharak és tányérok állnak, kicsik, nagyok, némelyik félig tele itallal, étel- vagy sütemény maradékkal, összegyűrt szalvétákkal, a tánctéren pedig konfettiket tapostak a szőnyegpadlóba. Bekukkant a hálószobaként funkcionáló félszobába, melyben kibontva az ágya, összegyűrve az ágyneműje, tetején fekete csipke melltartó árválkodik. Ez nem az övé. Kié lehet? Egyáltalán, hogyan került oda?

A konyhában is valóságos csatatér várja, mintha elefánthorda átvonulási területe lenne, melyről a magával sodort üres poharak és üvegek cserepei, valamint a kövezetre kifolyt italokban hagyott lábnyomok tanúskodnak.

Ez egy rossz álom csupán, ébredj fel, Ágnes, biztatja magát, sikertelenül. A konyhaszekrényben egy csorba, fületlen csésze árválkodik, félig engedi vízzel és beteszi a mikroba. Nescafét keres, talál is a lisztek mögött, ez a dugi kávéja, szerencsére nem találták meg a vendégei.

Keserű a kávé, legalább tudatosodik benne, hogy az év első napját takarítással tölti, nem is akármilyennel. Felnéz a faliórára, fél egy van. Igyekeznie kell, ha estig végezni akar. Úgy érzi magát, mintha ismeretlen tettesek testét, lelkét beszennyezték volna.

Hol van ilyenkor Tamás? Miért nem maradt vele? Egyáltalán, hogyan mentek el a vendégei? Nyitva maradt a lakásajtó?

Nyitva maradt, szerencsére belülről benne van a kulcscsomója. Gondosan bezárja a bejárati ajtót, tiszta ruhát, törülközőt vesz elő a szekrényből és irány a fürdőszoba, ahol mellbe vágja a hányás összetéveszthetetlen bűze, bár szorgos kezek megpróbálták eltüntetni az árulkodó nyomokat.

Ezen a ponton elsírja magát, arcán kövér könnycseppek gördülnek, miközben fehérneműre vetkőzve nekilát a fürdőszoba kitakarításához. Fél kettőre már maga is megfürdik, s végre tisztán, kissé megnyugodva, nekikezdhet a nagytakarításnak. Kilenc évig élt kollégiumban, pontosan tudja, hogyan lehet gyorsan és hatékonyan rendet tenni a környezetében. Semmi másra nem gondol, csak a rendrakásra, és a harminckét négyzetméteres lakás kitakarítása nem állítja megoldhatatlan feladat elé.

Végre csak annyi teendője marad, hogy a két zsák szemetet kivigye a kukába, helyükre tegye a tiszta edényeket és ismét kiszellőztesse a lakást, hogy eltűnjön a takarításhoz használt vegyszerek szaga.

Csengetnek.

A munkától kipirult arccal, örömmel megy ajtót nyitni, visszajött Tamás!

Csakhogy az ajtó előtt Csaba áll, műanyag bevásárló szatyorral kezében, mellyel óvatosan bánik, mintha tömve lenne törékeny holmikkal.

Szia, Ági! Bocs a zavarásért, hoztam neked ebédet. Oké, későn értem ide, de a nagyiék is nálunk ebédeltek, nem tudtam hamarabb eljönni.

A magas, fekete, göndör hajú fiatalember, tulajdonképpen Tamás legjobb barátja, nem is érti Ágnes, mit keres itt, de beengedi, és amint látja, ahogyan egymás után kipakolja a konyhaasztalra az ételes dobozokat, belemar gyomrába az éhség. Lencselevest, malacsültet, sült krumplit és mákos gubát hozott a fiú, és nem engedi a lánynak, hogy melegítés nélkül nekikezdjen a késői ebédnek.

Ízlik Ágnesnek az ebéd, olyan, mintha otthon lenne, és a nagyanyjánál ebédelnének a szüleivel, testvéreivel és apja nővérének a családjával együtt. Fel sem néz a tányérjából, s észre sem veszi, hogy Csaba mosolyogva nézi szorgos falatozását.

Hozhattam volna kávét és üdítőt is, de annyira siettem, hogy azokat elfelejtettem.

  • Nem baj - szól két falat között a lány - találsz Nescafét és teát a legfelső polcon. Szolgáld ki magad.

A langaléta fiatalember vizet forral, előkészíti a csészékbe a kávét és a tea filtereket. Jól esik kiszolgálnia Ágit, aki régóta tetszik neki, de nem csaphatja le a barátja kezéről. Nem is érti, miért csalja meg ezt a szép és okos lányt Tamás, ideje lenne komolyan elbeszélgetni barátjával, csakhogy nem viszi rá a lélek, ahogyan arra sem, hogy felnyissa Ági szemét.

A mákos guba már kifog a lányon, éppen csak megkóstolja. Milyen rendes Csaba, hozott neki ebédet, teát és kávét főz neki, sőt, képes elmosogatni az ételes dobozokat és a tányérokat is, otthonosan tüsténkedik körülötte, mintha tudná, mennyit dolgozott, hogy helyreállítsa a lakás rendjét. Most, jól lakottan, elkényeztetve észreveszi, milyen szép kék szeme van a fiúnak, olyan, amiben elmerül az ember lányának tekintete. Lassan oszlik a köd, s felsejlenek az éjszaki történések. Az éjféli pezsgőzés után Tamás Kovács Timivel táncolt, meglehetősen szorosan összebújva, azért ivott még két pohár pezsgőt, hogy lefoglalja magát és ne lássa barátja udvarlását. A pezsgő alattomos ital, valaki elvette előle a pezsgős üveget, és táncolni vitte. Jól esett a mozgás, hozzásimulni a fiúhoz, aki duruzsolt a fülébe, és nevetett, ha összeakadtak a lábai. Egyszer csak összenyalábolta, lefektette a kanapéra és hiába emlegette Tamást, gyengéden betakarta, aludj egyet, suttogta a fülébe és adott egy puszit az arcára. Olyan illata volt a fiúnak, mint Csabának. Hiszen akkor, Csaba volt?

Megszólal a csengő.

Maradj csak, Ági, megnézem, ki jött.

Csaba meleg, puha kezét Ági karjára teszi. Igen, már emlékszik ennek a kéznek az érintésére.

A fiú számára ismeretlen, középkorú házaspár áll az ajtó előtt, akikről kiderül, hogy Ági édesapjának a nővére a férjével, és hoztak a lánynak egy kis hazait.

Erzsi néni beszédes, be nem áll a szája, mondja, egyre csak mondja a magáét, mintha két perc alatt kellene beszámolnia a nagycsalád ügyes, bajos dolgairól, közben jár a szeme, s láthatóan elégedett, mert nyoma sincs keresztlánya szilveszteri dorbézolásának, tudta ő előre, hogy Ágika nem olyan lány, még mindig tanul, a doktorira jár, bárcsak a saját lánya is tanult volna, ahelyett, hogy tizenkilenc évesen férjhez ment. Sanyi bácsi felesége szóáradatát megszakítva Csabát kezdi kérdezgetni, és amikor a két nőszemély kávéfőzés címen kivonul a konyhába, felteszi indiszkrét kérdését:

Aztán, fiam, mikor akarod elvenni ezt a szép kislányt? Ha jól tudom, már évek óta csapod neki a szelet.

Szívesen elvenném, ha hozzám jönne! - nevet a fiú, mert ez az igazság.

Nem akar magyarázkodni, azzal csak összekuszálná a szálakat.

Kávézás után a keresztszülők indulnak tovább, Pesttől még száztíz kilométert utaznak, mire hazaérnek.

Halottam ám, hogy keresztapámmal beszélgettetek. Mivel kábított az öreg?

  • Nekem szegezte a kérdést, hogy mikor akarlak feleségül venni! - nevet a fiú és megfogja a lány kezét. - Azt mondtam, majd ha hozzám jössz. De komolyan gondoltam!

Zavarba jön Ágnes, nem erre számított.

Tudom, észre sem vetted, hogy szeretlek. Számodra csak Tamás létezik. Mit is kezdenél egy magamfajta álmodozó fiúval, aki szakvizsga után vidéki körzeti orvos lesz, valahol a világ végén?

A meghitt beszélgetésnek véget vet a telefon csörgése.

Szia, drágám! Jól vagy? Nem találtál egy fekete melltartót? Képzeld, Kovács Timi ottfelejtette és nem mer téged felhívni!

Szervusz, Tamás! Nem, nem találtam semmilyen melltartót. Mondd meg Timinek, másnál hagyta. Szia!

Fal fehér lesz Ágnes arca, erre az információra nem számított. Szóval Tamással bújt ágyba Kovács Timi? Nincs miről beszélni!

Tudtad?

Tudtam.

Miért nem mondtak el?

Mert szeretlek és nem akartam neked fájdalmat okozni.

Menjünk el sétálni, muszáj kiszellőztetni a fejem.

Nagy pelyhekben hull a hó. Csaba fél kézzel átöli Ágit, úgy sétálnak körbe, körbe a lakótelepen. A harmadik körnél Ágnes átfogja a fiú derekát.

De szép pár, mi is ilyenek voltunk a feleségemmel, csakhogy annak harminc éve, sóhajt egy nagyot a házmester, és nekilát a hóseprésnek.

Kivételes tehetségek

Mári néni, az öreg vajákos asszony, a húsvét előtti nagytakarítás során, amikor portörlés címén sorra vette a vitrinben tárolt csecsebecséit, rábukkant a rég nem használt kristálygömbjére. Vizes ronggyal gondosan megtörölgette, és visszatette a többi haszontalan porfogó közé, éppen a két porcelánból készült karcsú balerina elé, melyeket majdnem teljes egészében eltakart. Megfordult a fejében, hogy kidobja a kétökölnyi gömböt, ám mégis meggondolta magát. Sok pénzt keresett vele fiatal korában, mert akkoriban az újságok nem közöltek naponta horoszkópokat, és nem létezett a mindent tudó internet sem, ezért a jövőjük iránt érdeklődők számára minden pénzt megért, hogy igénybe vegyék a nagy, dióbarna szemmel született és rendkívüli szépséggé növekedett cigánylány szolgáltatását.

Családjában a jövendőmondás képességével kizárólag minden negyedik nemzedék elsőszülött leánya rendelkezett, aki a nyakán, a haja tövében, apró, szív alakú anyajeggyel született. A leány pontosan ismerte a rituálékat, mellyel megidézhette a jövőbeli eseményeket, pedig arra nem tanította meg soha senki. Hozzá fordult tanácsért a cigányvajda is, ami nagy dicsőségnek számított, és egyben ezzel egekig emelte Mári néni jövendőmondó képességét, hiszen a cigányok pontosan ismerték a jóslás és a jövendőmondás közötti különbséget.

A húsvét előtti nagytakarítás felemésztette Mári néni energiáját, estére már hasogatott a dereka, bucira dagadt a térde, s még a feje is megfájdult, mintha az egész napot gondolkodással múlatta volna. Sajgott a válla is, nem csoda, hiszen kilenc évtized súlya nyomta, amely komoly teher az ötvenkilósra aszott testének. Muszáj még élnie, mert szeretné meglátni az ükunokáját, akinek érkezését húsvétra jósolták az orvosok. Ha leányka születik, Mári néni lesz az első, aki megéri az utána következő negyedik nemzedék elsőszülött leányának megérkezését.

Odakinn már szürkült az ég, esteledett, pedig hátra volt a nagytakarítás utolsó fejezete, amikor is a fűzfavesszőből kötött seprővel le kell söpörni a háztól a kiskapuig vezető utat, hogy a szellemek útja is tiszta legyen. Mire végzett a munkával, a sparhelten tízliteres kaszrojban zubogott a forró víz, kimert belőle félliternyit, abból lett a vacsorához való tea, a többi meg az esti fürdéshez kellett, melyhez korábban előkészítette a nagy zománcos lavórt.

A viaszosvászonnal takart konyhaasztalon ott várta a vacsorája, a déli bablevesben főtt füstölt szalonna, mely annak ellenére megdermedt, hogy még forrón bedörzsölte fokhagymával, megszórta őrölt paprikával, és megpergette csipetnyi sóval, majd két mélytányér közé tette. Arra gondolt, milyen finomat falatozik belőle, hiszen egy pille kenyérrel, édes teával mennyei eledel lesz.

Lassan levetkőzött és óvatosan megmosakodott, mert vigyáznia kellett a lavór csorba szélére, nehogy véletlenül megsértse a bőrét. Hiába, öreg jószág, talán megvan az már vagy hetven éves is. Abban fürösztötte a gyerekeit, sőt az unokáit is, többször megfódozták, de nincs az a pénz, amiért kidobná. Öreg csontjainak jót tett a meleg víz, könnyebbült a dereka, és a lábában is szünetelt a fájás. Felvette vastag flanel hálóingét, lábát vastag filcből készült papucsba bújtatta, majd a fürdővizet a rocskába merte, hogy kivihesse kiönteni az udvarra. Kétszer is fordult, mert nehéznek bizonyult a vízzel teli vödör.

Időközben besötétedett. Megborzongott Mári néni, amikor felnézett az égre, mert volt valami félelmetes a sötétkék égen gomolygó szürke felhők mozgásában. Lehűlt a levegő, legalább is úgy érezte, menten megfagy. Beiszkolt a konyhába, gondosan bezárta az ajtót, nem, mintha félt volna, de úgy illik, ajtó ne maradjon nyitva. A szobában a vendégágyra terítve ott hivalkodott a karácsonyra kapott, nagykockás vastag gyapjútakaró, amelynek ilyetén használata luxusnak számít egy magafajta szegény asszony számára, főleg akkor, ha a meleg konyhában is rázta a hideg. Levette az ágyról és magára tekerte. Egy pillanatra belenézett a fésülködő tükörbe és megvillantotta háromfogú mosolyát. Úgy nézett ki, mint indiai asszony az ünnepi szárijában. Visszament a konyhába, elkölteni vacsoráját. Hosszan evett és keveset. A maradék szalonnát eltette reggelire, ám a kenyeret az utolsó morzsáig elnyámmogta, s megitta hozzá a langyosra hűlt teáját.

Megbontotta az ágyát, megpaskolta a tollal tömött dunyháját, utána bekapcsolta a televíziót, majd letekerte magáról a takarót, lazán a vendégágyra dobta és gyorsan bebújt az ágyba. Nyakáig húzta a dunyhát, és perceken belül felmelegedett. Egyenletes, hangos szuszogással elaludt.

A televízió képernyőjének fénye ott villódzott a tisztára törölt kristálygömbön, amely magába fogadta és összegyűjtötte a fénynyalábokat, s elkezdett növekedni. Mellette a két balerina egészen a vitrin hátfaláig hátrált és felkészült a halálra. A kristálygömb növekedése azonban megállt, ellenben a tengelye körül lassan forogni kezdett, majd egyre gyorsult a forgása. Búgócsiga sebességre kapcsolt, amint közepében megjelent a halvány női alak és beszélni kezdett.

Márikám, érted jöttem. Megszületett az első lányükunokád, ezért velem kell jönnöd. Ha meglátnád a csecsemőt, akkor megtörne a hagyomány, és családunk elveszítené a jövendőmondás képességét.

Nagyot dörrent az ég, felhasadtak a felhők és sűrű jégesőzúdult a földre.

Mári néni felkelt, és csukott szemmel, szája sarkában boldog mosollyal elindult a vitrinhez. Teste lépésről lépésre zsugorodott és mire odaért, akkora lett, hogy belefért a kristálygömbbe.

Másnap reggel meglátogatta az unokaveje, hogy értesítse Sára nevű ükunokájának megszületéséről. A pincétől a padlásig kereste Mári nénit, ám sehol sem lelte.

A vitrin továbbra is zárva volt. A táncosnők visszaállhattak a helyükre, mert eltűnt a kristálygömb.

Sára nyakán, a haja tövében, az alig látható, apró, szív alakú anyajegyet eddig még az édesanyja sem fedezte fel.

Emesz Margit

Méretőzik a libikóka

Betört az életébe. Priusza nem volt, mindenütt ujjlenyomatok. Az évek alatt sem pusztultak el. A rutin ugyanígy viseltes volt minden esetben, ahogy pusztuló évei viselték. Lelke törött darabjain pecsét. Anna várt valakire, ahogy az élet kívánta. Hát megérkezett. Betört az életébe. Megérkezett vele a szerelem. Nagy várakozással volt. Körülötte szinte mindenki férjhez ment. Teste lelke kívánta a férfitársat. Már dolgozott, amikor a látogatások egyre sűrűbbek lettek. Anna és Péter összeházasodtak egy nagyváros díszes nagytermében. A polgári esküvő alatt Anna körbenézett. Keresztpántos ruhában valaki beszélt. Ma sem emlékezik, hogy férfi vagy nő volt. Amikor a pezsgővel koccintottak, akkor kapta el a gondolat, hogy mi is történik körülötte. Most értette meg, hogy saját esküvője zajlik. Ruhájára sem emlékezett, hogy hogyan is nézett ki. Furcsa emlékképei voltak. Majd a templomi esketés. Szép volt.

Kicsi faluban földes szobában kezdték életüket. Fürdőszoba nem volt. Nagy lavor, nagy szappan és kopogós hideg volt. Albérlői státusszal indultak. A ház körül nagykert, tejszagú kecskegidák vidultak a lakrész ajtaja előtt a füves udvarban. Mesés reggelek. Játékos délutánokat élt meg Anna ebben a házban. Egy reggel nem lelte a gidákat. Izgatottan kereste a hajlott hátú Panna nénit, de ő nem volt a kert végében sem, de a ház hátsó ajtaja sem nyílt meg. Izgatottan indult dolgozni. Alig várta, hogy tudomása legyen róluk. A kaput erősen becsapta. Kiabálva köszöntötte a hátha meglevőket. Panna néni kezében kapával integetett előre, hogy itt van. Anna ledobott minden terhet magáról és rohant a kitaposott úton a hosszú kert végébe. Ölelte Panna nénit. Minduntalan a gidák felöl érdeklődött. A hajlott hátú asszony egyre hajlottabb lett. A válasz súlyos és megmásíthatatlan volt.
- Nincsenek - hangzott röviden a szó. Erről Panna néni a parasztgazdaság ítésze erre formázott kezével tehetett, mert a gidák fölött kimondta a verdiktet.

Anna leroskadt a kert kitaposott keménytalpú útjára, ahol a fehér körmös lábak topogtak apró dobbantásokkal egyre erősebben, és repült a gidákkal föl csak föl magas hegyek ölelte völgybe, dús fű kellős közepébe. Hemperegtek az illatos zöldben. A gidák egyre magasabbra szökkentek. Testüket ívesen formázták és fejük játékos bólogatása jelezte a kacér, a viaskodó élet üde játékát, ahogy együtt tették az udvarban minden reggel. Anna kereste az apró lábnyomokat, a kecses lábak okos játékát, de a gidák sehol nem voltak. Elengedte a látomást.

Másnap reggel az udvar takarosan elsöpörve. Minden úgy ment, mint máskor. Anna életének első drámáját soha senki nem tudta elsöpörni. A fehér gidák az ártatlanság tisztaságával vele mentek. Kísérték élete keserű pillanataiban, minden fájdalmával, váratlan sorsdöntő kaszabolásával űzte, űzi még ma is.

- Mikor lesz vége? - kérdezte tőlem Anna egy idő múlva. Mindez csak előkép volt erős valósággal, ahogy az élet később igazolta ezt.

- Ha már a múltra visszaemlékezünk, vajon miért nem tudunk a jövőre emlékezni? - tette föl a kérdést egy régi írás olvasatából, egy tudós ember tolmácsolásában. Annát egyre többet foglalkoztatta az olvasott kérdés tartalma. A gidák - utólag gondolva - megmutatták a jövő vonalait, előre vetítették azt...? Képek nélkül, helyszínek nélkül íródott a további történet ott azon a furcsa kétségbeesett reggelen? Annában tódultak a kérdések. A jövőbeli évek szorgalmasan íródtak. Először nagyobb betűkkel, a sorok között a megfelelő távolsággal, és úgy ahogy sorjáztak. Rá nézetre elegáns hihető képekkel állt Anna életének további része, hogy kialakuljon majd két ember miértje, mivégre élete ebben a frigyben kettőjük jövője. Ott volt a megálmodott is. Nem napokban mérve, hanem minden fontos érzés hovatartozásával együtt, az ott volt. Az ismétlés, mint refrén nem létező állapot. Minden más és más és mégis ugyanaz tud lenni, mert a közös pontok összeadódnak. Tisztább érthetőbb a mű a maga volt és van valóságával, hogy újabb sorok íródjanak a már megélt jövő ráébredő valóságával.

És a sorok íródtak. Íródtak, de közöttük a távolság rövidebb lett, a betűk alaktalanabbak, néhol a szavak olvashatatlanok, bár ők tudták azok olvasatát. Ahogy múltak az évek, egyre tisztább volt a képlet, de a képek torzan tornyosultak a várható napok előtt.

Anna ott állt az utcán. Péter szerető szóval kaján mosollyal szájára csókot dobott és elment jókedvűen. Anna és Péter tudták, hogy még a levegő is tisztátlan közöttük. Péter nyugtázva a napot, jó ízzel ment, hiszen ennyire nyilvánvalóan várta az a másik. Anna gúzsba kötött lélekkel, megtört arccal nézett utána. Kimondhatatlan fájdalommal nézte az egyre kevésbé látható messzebb tűnő alakot. Péter teátrális kézfogással ment párjával az utcán. Anna az örök érvényű emberi értékek mentén tette dolgát az élet kihívásaival szemben. Várt a csodára? Szerette Pétert, de a sorok, a szavak már Anna részéről egyre messzebb íródtak a papíron a jövőről.

Egy drezdai szilveszter nagy esemény volt Anna életében. Súlyos terhek ülték meg vállát akkor is. Öltözéke csupa fekete. A modern külső dögös részletei egyéniségét mutatták. A titkos szomorúsággal szemben a külső mást mutatott. Vörös haja, szép szeme beszédes volt. Kurvás- piros rúzsa festette szája körül néha egy-egy mosoly megült. Hófehér foga jól mutatta magát ebben a kurvás- piros szegélyben. Egy alkalommal Firenzében akkori idők egyik híres francia színésznő alteregójaként szólogatták... Mindig is adott a megjelenésre. Elegáns fejtartással, apjától ellesett finomsággal fejét kissé megemelte. Így nézett szemtől szembe. István is ott ült a drezdai gépen feleségével és társaságával. Anna észrevette pillantásait, ami kellemes volt. Már a gép fölszállása előtt is jó érzéssel nyugtázta. Közelebb és közelebb került a hangulathoz. Távolságot tartott, de a történések mentén tetszett az izgalmas út. Nem igazán kötelezte el magát ezzel, csupán szemlélője, kissé részese akart lenni, ha már idekeveredett. Annáék saját otthonról hozott társasággal voltak. A helyzet úgy alakult, hogy Istvánék velük tartottak és közösen ültek egy asztalnál mindvégig. István és Anna között kialakult a beszélgetés. Olyan csipkelődős, olyan "Minek vagy te itt?", olyan "Ki vagy te a felső céről?", de István kedves volt és türelmes. Egy séta alkalmával együtt mentek és az irodalomról szólt a szó. A közös téma kapcsokat pattintott összébb és összébb. A szemek egyre hosszabban nézték a másikat és István már Anna gondolataiban olvasott, kedvére tett előbbre előbbre...

A fejekre korona került és állt a bál minden díszletével együtt. A szálloda különböző szintjein nagy termekben különböző ízű zene. Anna magát is ott találta a társaságtól messze Istvánnal a drezdai szilveszter mámoros táncában. És repültek a szavak találkozásuk fontosságáról, és minden másról, ahogy szándékát vallotta. A vacsora finom volt. Hosszan ment az étkezés, sok beszélgetéssel, koccintással emelve poharak látványos szándékait. Kattogtak a fényképezőgépek. Annát látom, ahogy mögötte István áll. Másnap a szálló aulájában gyülekezett a csoport. István elment Anna mellett és haját lódította arrébb. Anna utána kapott a rendetlenkedés miatt.

- Hogy aludtatok? - kérdezte valaki. István felesége csak magáról beszélt, mert gyorsan álomba zuhant, ahogy mondta. István éjszakai látomásairól beszélt, mert sokáig ült pirkadatig a várost beterítő hólepel alatt. Igen. Szép volt ez a drezdai varázslat. Anna is így találta. A közös újabb út a Kincstárba vezetett. Szétszéledt a csoport. Csodálták a kincseket. Egy pillanatra István állt előtte és kicsiny papírdarabot nyomott a kezébe és továbbment. Szemüvegtok volt a legjobb hely, ahova a kincses üzenet került. Alkalom híján jó ideig elő sem tudta venni. Végre sikerült. Meglepetés volt ez az ismeretlen ismerős: magas pozícióban a nagy fővárosból ő, aki híres neves költő volt minden okkal más tennivalóival együtt. Szövődött a szál, erősen szövődött. Közös útjukat tervezték, Anna maga életének ajándékával. Első versével nyílt meg Istvánnak, amit elküldött véleményezésre. " Tiszta líra, hozzányúlni nem szabad. " Ez a válasz örömteli volt. Pedig a vers férje kezét elengedő kétség, bántódás és a még megérdemelhető megbocsájtásra szánt napra szólt.

A csodára várt?

De miért is?

Milyen csodára várhatott Anna? Az ujjlenyomatok, melyek férje kezétől voltak valósak voltak. Nem simultak soha. Hiába a söpört udvar, a durvaság nyomai maradtak. Anna megbocsátásai őszinték voltak. A reggeli szendvicsekbe csent "szeretlek" üzenet is ott volt. Félelmetes kettősség ült már a két ember között.

Péter és Anna karácsony hitében a templomban hallgatták, ahogy a hívek irgalomról és megbocsájtásról énekeltek. A szertartás hirtelen csendje a megbánás pillanatait erősítette. Hittel és erővel szólalt meg a fényes csengő. Megrázta a ministráns egyszer és kétszer, és szólt betöltve minden űrt, ha üresség maradt volna a lelkekben. A kezek összekulcsolódtak. Az orgonaszó fenséges felemelő hangján Anna az oltár feletti kicsi ablakra lelt. A fényes világosság útján állt. A templom hideg kövén vetett lábat. A fény és az ablakocska egyre halványabb lett. Elfüggönyözték a csendes könnyek, és Anna ugyanolyan bánattal élte napjait, mint eddig. Istvánnal telefonon értekeztek, ha három évig nem keresték egymást, és mégis keresték egymást, a beszélgetés ugyanúgy folyatódott, mint annak előtte.

Eljött egy újabb március. A napok zenéltek, ahogy Vivaldi zenéjét hallgatta oly sokszor. Anna igyekezett meglátni a szépet. Haragban nem tudott lenni senkivel. Szülei nagyon szépen éltek, ez volt a minta gyerekéveiben. Ezt követte családi életében is. Azon a márciuson mégis történt valami. Valami más, mint amit otthonról hozott. Az idő meghozta napját. Előző este Anna szüleinél vacsorázott családostól. Minden rendben ment, jó hangulatban zajlott a szülői trakta. Másnapra készültek. Iskola, munkába indulás hétfője következett. Péter szüleihez indult a másik nagyvárosba. Készülődött, hogy a hivatalos ügyeket intézze. Gyerekek iskolába mentek. Anna még hálóingben járkált a nagy házban.

- El fogsz késni! - figyelmeztette a férj.

- Nem! Én ma nem megyek dolgozni, nem akarok veled élni. Nem megy - mondta Anna higgadtan és tovább tevékenykedett a szobákban. A mondatok a kijelentés erejével szóltak, nem voltak parancsolóak. Csak úgy jöttek a mondatok. Merthogy előző este még nem tudta, hogy mindez ma egy reggeli márciusban hangzik fel. Nem hallotta saját hangját, mert oly megértő értéssel mondta és kimondta végre, hogy hallható is legyen. Nem nézett föl, csak tette-vette, ami a kezébe került. Hát így jöttek a mondatok. Minden szó szelíden kísérte a szobákban. Amikor fölnézett, Péter csak állt és humorizálva nevetgélt.

- Na ne viccelj! Készülődj, mert elkésel! - figyelmeztette.

- Nem. Nem kések el. Ma nem megyek dolgozni - mondta Anna ugyan olyan szelídséggel, finomsággal amint már tette. Péter dühös volt és elképedéssel állt, majd kapkodva, csapkodva egyre dühödtebben szaladgált, miközben Anna fölment az emeletre. Úgy tett mintha telefonálna, mert félt. Péter fölfelé lépései elhalkultak végül. Majd egy hatalmas üvöltéssel ajtócsapás erejével újra csönd lett. Anna lelopakodott a lépcsőkön. Ablak alatt felzúgott az autó. Péter elment. A békítő tárgyalás után Anna meghívta Őt egy italra. El akart köszönni. Szépen, ahogy illik. Mivel válni még nem vált soha, nem tudta hogyanját, de békességgel akarta tenni. Péter megijedt, amikor egy elegáns helyre vitte.

- Ne ijedj meg! Én fizetek. Én fizetek! - ismételte mosolyogva, miközben Péter zavartan izgett - mozgott az öblös bársonyszékben, kezében az itallal.

- Te vagy életem legnagyobb csalódása - vallotta Péter.

- Miért is?

- Soha nem hittem volna, hogy beadod a válópert.

- Úgy 24 év után ideje volt - szólt Anna lelkéből a keserű válasz, és a féligfeleség koccintásra emelte poharát. Óvatosan kiitta. Vajon kinek is volt ez a pohár a kiivott méregpohár? A féligférj Annát hazáig kísérte. Magabiztosan lépegetett, mert a másik városban már várta az újabb kiszemelt. Anna többé nem ment férjhez. Ebben az útban benne volt a karácsonyi templom oltár fölötti fényes ablaka, talpa alatt a templom hideg kövezete, ahol könnyeivel küzdött a válaszokért... Még ma is küzd a miértekkel.

Sokat beszélgettünk Annával az életről, a történésekről. Tudom, hogy Anna biztosan hisz a kisgidák drámai történéseinek előképében. Keresi azt a szálat, amivel meggyőződéssel beszélhet arról, hogy emlékezni lehet a jövőre, hogy eljutni lehet ehhez a tényhez, mert egyedül nem lehetséges. Mert kell egy férfi, a házasság köteléke, a másik, a másiknak az a fajta énje kell, ami az övé. De az övé-e? Anna firtatja saját énjét is. Vajon az övé-e? Egy este laza kávé mellett beszélgettünk. A fények szobájában reggelig ébren voltak. Kutatja a választ már most így egyedül. Anna mesélte, hogy tudományos értekezésben olvasta... "Becslések szerint génjeink nem kevesebb, mint 84% - a tevékenyen közreműködik az agyban zajló folyamatokban".

- Hát akkor a gének nagy százalékát tekintve hol vagyok én? - feszült neki a kérdésnek. Anna.

Számadás

Kérdézték-e
Akar-e születni egyszer
Igazságtalan húzás
Közben árvaÍgy történt
Mindenki árvája másnak
(így is úgy is
Születéstől a halálig)Súlyos pillanat
Kaviárszemcsék
Pirítós talajon
Testes üzekedésSúlyok nincsenek
Mérleg száraz nyelve
Gyanútlan lebeg
Méretőzik a libikókaSzázadunk és előzőek óta
A válasz nélküli kérdéshez
Nincs mérték
Csak kitalált szám
A mértékegységKérdezték-e
Akar-e születni egyszer
A földi szeretkezéshez


Azon dühöngött, hogy akkor ő hol is van ebben az innen - onnan kapott génkollekcióban. Elveszni lehet benne de ő kizárólag maga akar lenni az ami, amit a jövő ad általa. A kevés százalék, ami a "maradék", jó lenne, ha két ember kapcsolata, játéka a másikban rejlő "maradékkal" történne. Vajon az a maradék mi végre kell, elég-e, jut-e belőle az én világom, mi világunk szegletébe? Talán ez rejti a jövőre való emlékezést is? Ezért kellenek a drámák, a saját zsigerek vonaglásai ahhoz, hogy az elmúlás életre keljen az élni vágyás meredek útjain, ami a saját akaratból a jövőre való emlékezés biztos bázisa, amiben a maga életének teljes részese lehet. Meggyőződéssel olvasta a Bibliát, mert nagyban segítette a génkollekció sújtotta világban. Noénak sem hittek az emberek a vízözön jövetelével kapcsolatban, ezért csak nyolc ember menekült meg...

Egy alkalommal megkérdezték őt mi első könyvének címe? Hosszan kutatta a könyv címlapját. Csönd volt és feszült várakozással ültem mellette, hogy választ adjon.

- Nem tudom - mondta. És mesélte az érzésalom mélységes bugyraiban rejlő fontosságokat, hogy a fontos dolgok ezután jönnek, és azzal kell foglalkozni, azt kell várni, azt kell vizslatni, és arra kell figyelni...

Én pedig Annát figyeltem, mert tényleg emlékezünk a jövőre, ahogy Anna gondolta. A gidák is léteztek jövőképükkel együtt. Anna sok udvart látott már. Sok udvar söprését látta, ahogy futóhomok ült az udvarban és beterítette a kevés füves maradékot. Vitte a szél, végül elvitte és egy gödör tátongott helyében, némi maradék fűcsomóval. Aztán ősszel a sűrű esőzések nyomán vízzel telt az udvar gödre, békéje. Könnyen tette az ősz, mert vele nem törődött senki.

Sorsok és emberek

Biztos vagyok abban, hogy egyedülálló az, amit tettem. Nem mint tettes, hanem ártatlan kíváncsiság. Nem tagadom igaz.
Egyik nagy szórakozásom piacon bogarászni. Egy csomó különös tárgyat sikerült összehordanom több éven át. Nagy pillanat bűvkörében lubickolsz és hemzseg a sok tapintható szemnek ismeretlen szépség, ami kedves darabom lehet. Gyönyörűséges érzés. Akár formája vagy füle, vagy szája, netán különös alakja megfog. Ez mind a zsákmányszerzés részletes fontossága. Sokszor nem is tudom mi mire való, de szívem tájékán társnak akarom. Örömet szerez.
Lábam alatt kavicsos út. Inkább nagyobb kődarab üti talpam tájékát. Menetelésem célzatos. Hosszú asztal elé érek. Előttem sok ember. Tudni kell fejek fölött szemezgetni. Mi is volna mára az igazi. Vállak hézagában nyúlok, nyújtogatok. Aztán lassan veszik a lapot és a kínálathoz közelebb jutok. Végre! Enyém a talált kincsmező. Ki és kik lehetnek ők? Honnan jöttek, honnan hozták őket ide az ismeretlenbe? Milyen volt életük, akár sorsfordulók tanúi, mint szemtanúk hallgatásra ítélt tárgyak lehetnek... Fehér terítőn ülnek. Újabb sorsra várnak. Ki fogadja be őket? Némán hallgatnak. Lehet, hogy gazdát most ők választanának. Hát itt a pillanat. Talán egymásra találunk, vagy vevő és eladó ütközete lesz az érintés. Már több tárgy megült szememben, de egy különös alakú, különös színű fölött gondolkozom. Henger alakú teteje levehető és domború fogása jó. Pontosan illeszkednek egymás fölé alá. Nézzünk oda! Társát is meglátom. Hasonló alakú, hasonló tetejű. Vajon mire használhatták őt? A kérdés valahogy belém szorult. Pedig máskor - mint állandó vevő - sokat kérdezek,néha túl sokat is. Döntöttem. Kértem, hogy csomagolják. Otthon a többi közé tettem és örültem. Amikor szemben ültem vele és szemem látókörébe került a kérdések újból jöttek. Felbuggyant a hétköznapi kérdés, aztán elment.
Több év elmúlt már, amikor egy este késői filmet néztem. Szomorú történet volt. Az események folytán hölgyek ültek nyitott sportkocsiban. Az út falta a kilométereket. A sebesség magasba szökött. A zene hangosan szólt. Ütemtartással az autóval tartott. Csontig hatolt és fájdalmas volt. Fölötte összeborultak a fák, mint egy nyitott alagút. Benne feltartóztathatatlanul robogott az autó. Rianást érzett lelkében a zöld fasor. Szemem az autó hátsó ülésére tapadt, mert ott az ülésen két urna foglalt helyet. Dermedten ültem. Hol otthonom polcára néztem, hol az autó ülésére. Mert én is őrizgettem őket. Elszállt minden erőm. A képernyőn fekete fátyol lebegett. Ablakot nyitottam friss levegőt venni. Remegő lábbal visszafordultam.
Tisztelettel néztem az ismeretlenekre. Számos kérdés tódult elém. Osztottam szoroztam. Nekem most másra van szükségem. Zuhogó eső árnyékában éjszaka leple alatt megváltam tőlük. Az utcán tuják ücsörögtek. Alázattal a fa dús ágai alá bújtattam őket. Újabb útjukra indultak. Másnap sehol nem voltak már.
Idő múlva eltűntek a külföldről összeszedett utcára kirakott himi-humi tárgyak piacosai is. Hogy sajnálom-e? Vegyes érzésekkel néha arra visz a lábam és szemem sarkából odalesek. Furcsa érzés kap el, amikor utamon kődarabot lépek.

HAÁSZ IRÉN

Mókuskerék

- Őrjítő! - mondta bágyadtan, elkeseredve, míg kerevetén oldalára fordulva szemlélte a csodálatos kék eget, bárányfelhőket, a magasba törő hegyek csúcsát és színpompás virágok ékességét a langyos szellők hozta illatárban. A számtalan szépség betöltötte szemét, elkápráztatta, elvakította, s úgy érezte, iszalagként fonódik rá mindennapos látásuk kényszere. Untatta már a sötéthez világosat, vízhez földet, naphoz holdat teremtett, állatokkal és növényekkel benépesített élet mozgalmassága. Kevesellte, hogy a mindennapok fizikai igényeinek kielégítésére szolgáló értelmen túl, a teremtésben létrejött élőlények nem törekedtek másra - valami többre, ami létüknek értelmet és szépséget nyújthat. -Eszetlenek...- morogta.

- Uram, te általad lettek ilyenek...! - szólt az oldalánál feszülten figyelő Gábriel, de a bosszús kézlegyintés belefojtotta a szót.

- Akkor is hiányzik valami!

- Uram, ez a legszebb világ, amit eddig teremtettél... csupa szín és változékonyság... mozgalmasság és érdekesség... Nem győzzük csodálni a teremtményeidet!

- De unalmas! - tört ki az Úr, és Gábriel elkerekedett szemébe nézve, panaszosan folytatta. -Minden nap ugyanaz... ha elfogyasztottam ebédemet, és leheveredek pamlagomra, hogy elszórakoztasson a Föld, melyet színháznak teremtettem, mindig ugyanazt az előadást látom! Este és reggel, ég és föld, víz és szárazulat - a díszlet mindig ugyanaz! Rendben van, én alkottam ilyennek...! De legalább a szereplők tettei lennének változatosak! Hiába teremtettem millió félét, ha mind ugyanazt csinálja napról napra, évről évre, térben és időben... esznek, isznak, szaporodnak... egymásnak esnek vagy menekülnek... Születnek és meghalnak... kész. Ennyi. Unom!

- De Uram, ezt millióképpen teszik...!

- Nem! Mind úgy teszi, ahogy beprogramoztam. Ahogy a fejükbe leheltem a módját. Egy sincs köztük, akinek saját, önálló gondolata volna, aki másképp csinálna valamit. Aki újat találna ki... akár ellent akarna mondani nekem. Unom, hogy mindent nekem kell kitalálni, ahelyett, hogy elszórakoztatnának!

- Veszélyes dolog az önálló gondolat, Uram! - rémült meg Gábriel. - Különben arra itt van neked Lucifer...

- Eh... úgy ismerem, mint a tenyeremet...!

Az Úr legyintett és talpra ugrott.

- Jöjj, Gábriel, hozz nekem vizet és földet. Gyúrok belőle egy új teremtményt, aki más lesz... több az eddigieknél... s hogy elszórakoztasson, önálló értelmet adok neki, és uralmat a Föld többi élőlénye felett.

- Ne tedd, Uram! Ne teremts magadnak olyat, amit később megbánhatsz...! Ha saját gondolatai lesznek, hogyan tudod majd kézben tartani?

- Ne félj, Gábriel. Belé gyúrom az irigység és gyűlölködés magvát is, hogy bármily magasra ér el, ösztönei legyőzzék értelmét. - Azzal Gábriel fejcsóválása mellett nekilátott a munkának.

A sárból embert formált, lelket fújt belé, oldalbordájából még társat is alkotott neki, hogy ne legyen egyedül; majd elhelyezte a paradicsomban, s kíváncsian dőlt le kerevetére nap mint nap az angyalok kíséretében, elnézve teremtményét a földi színpadon.

Az ember első lépései nem arattak osztatlan sikert. Első lopása a tudás fájáról, első gyilkossága, amikor Káin megölte Ábelt, hangos sikoltásokat váltott ki az angyalokból, csak Lucifer somolygott jóízűen. Az Úr álmélkodva figyelte a fordulatokat, ám míg bosszankodott az újabb és újabb fiaskón, közben remekül szórakozott. Néha kénytelen volt vízözönt, vagy más katasztrófát bocsátani szereplőire, hogy új színészek állhassanak a leszerepeltek helyére, de egy idő után azt látták, hogy az ember önálló lett ebben is: már maga idéz elő katasztrófákat, s eljött az a perc, amikor a lakhatatlan Földről eltűnt az utolsó élőlény is - az ember elpusztította magát és sivataggá változtatta bolygóját.

Az Úr elkámpicsorodva üldögélt angyalai között.

- Nos, Uram, vége az előadásnak... Hogy tetszett a műsor? Kezdheted elölről a díszletezést...- mondta Lucifer gúnyosan, s az Úr érthetetlen morgására előhúzta eddig háta mögött tartott bal kezét. - Ajándékot hoztam neked.

Fa rudacskákból összerótt hengerben kis mókus szaladt egyik rúdról a másikra, körmozgásra kényszerítve a hengert.

- Mi ez? - csodálkozott az Úr.

- Mókuskerék. Emlékeztetőül, hogy ha még egyszer unatkozol, csak nézz rá, máris eszedbe juthat elhibázott alkotásod, az ember...


Cipők

Nos, akkor írjunk a cipőről. Ez a pályázati feladat.

Előkészítek papírt, ceruzát, és leülök az asztalhoz. Töröm a fejem erősen, várom a gondolatot, ami nem jön. Mi jut eszembe a cipőről? Az égvilágon semmi. C. I. P.Ő... Hiába betűzöm, egyedül az ugrik be, hogy zsenge kiskoromban cipőmre kalucsnit húztak esős időben. A kalucsni gumiból készült, magasított szárán egy erős patenttel lehetett összefogni. De kit érdekel ez manapság?

Odateszek egy tollat is, hátha... Fél óra múlva meghegyezem a ceruzát, és eszembe ötlik, talán radírra is szükség lesz... Szórakozottan előveszem, majd készítek egy teát, és várakozóan nézek ki az ablakon, a csendes utcára. Várom az ihletet. Milyen jó ez a csend a gondolatoknak, ötleteknek, amik csak úgy sorjáznak az ember fejében...!

Már megint kukorékol az a nyomorult kakas! És a rigók is szokatlanuk hangosak ma... tulajdonképpen, mintha ezer veréb csivogna, csivitelne, sőt még kakukkszót is vélek hallani...! Milyen csodás dolog a madárfütty, a természet, az élet harsogása...! Már ha lehet tőle írni...

E pillanatban feldübörög a szomszéd motoros fűnyírója.

Nem kétséges, az ember a legnagyobb állat. Tönkre teszi a Földet, a környezetét, embertársait! És főleg az én idegeimet. Gyűlölettel nézek át, és pokolba kívánom ezt az önző, tapintatlan majmot, miközben lelkes integetését hasonlóval viszonzom. Miért nem dolgozik ez?

Hogy lehet gondolkodni ilyen hangzavarban? Hoppá. Eszembe jut a gyerek egyik cipős meséje. Igazán tüneményes, rövid kis mese, ahogy Pif korcsolyázni megy, s hogy bebiztosítsa magát kék foltok és törések ellen, egyszerre hat pár korcsolyát erősít magára, a különböző testrészeire. Így még ha a fejére is esik, akkor sem töri össze magát, elegánsan tovább siklik a jégen. Ahogy felidézem a remek rajzokat, tele szájjal felnevetek. Hehehe....

Csak az a baj, hogy ezt már megírták... Üldögélek hát tovább, és fejemben makacsul kavarognak a százlábú lábai, melyeken vagy van cipő, vagy nincs, a viccekben. Már két órája gyötrődöm, veszem észre. Kinn ordít a fűnyíró, csivog a világ összes madara, és két óra eltelt az életemből...

Hirtelen elhatározással felpattanok, csomagolok gyorsan két szendvicset, üdítőt a táskába, és ráfirkantom egy cetlire életem párjának, hogy a horgásztóhoz mentem, ahol csend és nyugalom terjeng, néma halak és halászok várnak, hogy az ihlet rózsás ujjai arcomat simítsák... és még pár ilyen marhaságot. Majd felpattanok a kismotorra, és hajrá a vízpart.

A horgászok nem repesnek az örömtől, amikor közéjük berregek, sőt némelyik mintha csúnya szitkokat szűrne a fogai között. Vajon mi bajuk ezen a szép, csendes helyen? Érzem az ellenszenv hullámait, ezért gyorsan eloldalgok, és találok is egy üres stéget a nádasban, ahová kecsesen letelepszem pléddel, elemózsiával, papírjaimmal és ceruzáimmal. Jöhet az ihlet. Ez egy bányató, mély és hideg, de a stég viszonylag magas, lábamat a víz fölé lógatva ücsörgök. Micsoda idill, gyönyörű zöldek, fodrozódó hullámok, ihlet, ihaj, pastorále...!

Az a baj, hogy a víz nagyon viszi a hangokat. Egy pasas épp most kérdezi suttogva, hogy körbe a tóparton lehet hallani; hánykor indul a vonat...?

Vonat? Hopp! Hiszen erről eszembe jut az angol utazó esete, melyet valamikor egy szerencsés író vetett papírra, akit hagytak alkotni. Az angol a távoli Messinába utazott, s mert egyedül volt a fülkében, levetette cipőjét, és kitette a folyosóra tisztíttatni. Majd kényelmesen elhevert az ülésen, és elaludt. Csak Messina előtt vette észre, hogy a cipőt ellopták. Mivel csak ezt az egy pár cipőt vitte az útra, lóhalálában leszállt az első állomáson, hogy lábbelit vegyen. A faluban azonban nem volt cipőbolt, ráadásul a parasztok mind mezítláb jártak. Így csak egyet tehetett: felkereste a szállodát, hogy a következő vonat érkezéséig eltöltse ott az időt. Végigvonult zokniban a falu főutcáján, ahol a nők és gyerekek ujjal mutogattak rá, és szinte fetrengtek a nevetéstől. Senkit nem zavart, hogy ők is mezítláb voltak. A helyzet tragikomikumát fokozták a helybeli notabilitások, akik értesülvén a különc angol érkezéséről, maguk is levették cipőjüket, így vonultak elé tiszteletüket tenni. Az angol rohanvást szállt fel a vonatra. Végül egy utastársától kunyerált némi fekete cipőkrémet, mellyel bekenhette zokniját, azt a látszatot keltve, hogy cipő van a lábán. Majd megpróbáltatásait betetőzte, hogy jegyellenőrzéskor a kalauz szigorúan rászólt, vegye le cipős lábát az ülésről...

Csakhogy ugye ezt is megírták...!

Cipő, cipős szekrény, hoppá. Mi lenne, ha mesét írnék? Hamupipő és a cipő. Vagy kalandos történetet? Egy bagaria csizma viszontagságai. Vagy románcot: A cúgos cipő, és a szalagos, masnis báli cipellő esete... Mi lehet az a cúg? Hogy lehet egy cipőnek cúgja? Cúgja van, azaz huzata... Elképzelem a cipőt, amint meghúz egy pálinkás butykost, majd nyelvével megnyalja... mit is? Felnevetek. Hangosan. Mire felháborodott tekintetek keresnek a túlpartról.

Ha eddig utáltak, most már komplett idiótának néznek.

Egy kutya sündörög oda mellém. Már épp megsimogatnám a drága kis állatot, amikor felkapja a szendvicsemet, és elrohan a ronda dög.

Hagyján, legfeljebb koplalok. De, ahogy utána kapok, egy szálka a stégről belefúródik a nemesebbik felembe. Aúúúúú! Visítok, mint a fába szorult féreg, mire a szomszéd stégről átrohan egy horgász. Kapása van? kérdi izgatottan. Igen, kaptam egy szálkát, mondom, a fenekembe. Kihúzná? Mert nagyon fáj! Feküdjön hasra, dirigál a pasas, és legelteti a szemét, míg a szálkát keresi. Ebben a percben érkezik a férj.

Paprikavörösen, mert ebéd helyett cetli várta. Meglátja a szituációt, és céklaszínre vált.

Eltelik egy kis idő, mire kimagyarázkodom, elküldjük a pasast, és életem párja elvonul a büfé irányába, csapzott idegeit sörökkel nyugtatni.

Tehát, kaland? Vagy esszé csizma és papucs különbözőségéről? Élménybeszámoló Pantufliról, aki fölöttünk lakott, és papucsával verte a padlót, ha hangosabban hallgattuk a tévét, mint tetszett neki?

A szögedi papucs...! Arról kéne írni! Milyen szép volt a népitáncosok lábán, és hogy kopogott! Milyen szép lábuk volt a népitáncosoknak... vajon nekem hogy állna? Kinyújtom a lábam, hogy tetszelegve végignézzek rajta. Egyik laza, magas sarkú cipőm ekkor a vízbe hull, potty...

Ahogy utána kapok, beesem a vízbe. Mély és hideg, mint említettem, bányató. Úszni nem tudok, a nádas eltakar. Blutty, blutty. Néhány karcsapás és elsüllyedek. Mire kihúznak, kész, végem, megfúltam, eltemetnek, porrá válok...

Legyen ez örök mementó azoknak, akik a cipőt, mint irodalmi témát kitalálták...!

vitéz Ország György


A húsvéti szarvasfiú

Az erdővel ölelt kicsi nógrádi faluban élt családjával János az erdészet traktorosa. A csípős böjti szélben már nagyon várták a tavaszt. Meg is jegyezte Rozi a feleség-, Hiába várjuk a tavaszt, mint a vénlány szomszéd Mári a jövendőbelit-. Keresztúti áhítatosságra készülődött Rozi asszony, a gyerekeket, Sárit és a kis Janit intő szóval nógatta tanulásra. A sparhelten lévő kihűlni készülő lebbencslevest közelebb húzta a tűzhöz. János a házigazda szerette, ha meleg étellel várják. Az udvar felől a kutyák Gubacs és Pajti csaholása jelezte megjött Apa. Belépve az ajtón fáradt szemében huncut fény ült. Viharvert kabátja öbléből egy ijedt tekintetű didergő kis szarvasfiúcska bámult ki. Féltve letette a földre, és körbe nézett. Sárika és Jánoska kitörő örömmel fogadta a kis jövevényt. Sárika simogatni kezdte, öccse Jánoska tátott szájjal figyelte. Rozi lebbencset mert hites ura kedvenc tányérjába. Fejcsóválva megjegyezte- Húsvétra nyulat, szoktak ajándékozni nem egy ilyen kis hitvány akármit. Mormogva bekötötte a kendőjét, és elindult a templomba. Hazafele az áhítatosságról azon tűnődött mi lesz a kis árvával. Saját földjük csak a ház körül van, krumplinak, veteménynek épp, hogy elég. János tarisznyába a gazdaságból ugyan annyit el-el csen ami a házkörüli apró jószágnak épp, hogy elég. Hízó nevelésére már régen nem futja. Az öreg szülék halála után örököltek két kecskét, Hajnalkát és Bözsit. Velük volt a legkevesebb baj, és tejük besegít a háztartásba. Hazaérve megfogadta, hogy visszavesz haragjából, hisz milyen dolog lenne a Megváltó szenvedéseinek liturgiája után zsörtölődni. Belépve az ajtón békesség fogadta. A kicsi szarvasfiú a nemrég kiselejtezett paplanon hevert a sparhelt mellett. Janika figyelmeztette édesanyját, új kedvencüknek becsületes neve van. Bélának nevezték el. Hasonlóságot véltek felfedezni Béla a falugondnok fizimiskája és az állatka között. A férj és a gyermekek álomra hajtották fejüket. Rozi asszony előkotort a sublót aljából egy fakult cumisüveget. Meglaggyintott kecsketejet töltött bele, majd leült a sámlira Béla mellé. Fejét megsimogatta majd óvatosan etetni kezdte. Távolba nézett, először dúdolni, majd halkan énekelni kezdett. Béla kilefetyelte a tejet, majd laposakat pislogva lábára hajtva a fejét elaludt. Másnap korán kelt a család, pedig szombaton tovább szoktak "nyújtózkodni". Édesapa és a gyerekek kivonultak a kertbe. Az üres fás kamra köré kerítést építettek. Mire a templom harangja delet ütött már készen voltak. A volt fáskamra falán frissen pingálva Bála-lak díszelgett. Teltek, múltak az évek, Béla férfivá cseperedett. Ősszel mikor az erdő rozsdaszínbe öltözött, és maszatos köd telepedett az esti tájra megkezdődött a szarvasok násza. Előbb éjszaka később nappal is bőgéssel adtak hangot érzelmeiknek. Béla nem érti, de érzi valami nincs így rendben. Fejét az erdő felé fordítja, és idegesen kapar. A hosszú tél után ismét virágba borultak a fák. Ez a kikelet gyászt hoz a családnak. Jánost az erdőben méhek támadtak meg és a csípésekbe belehal. Az élet rendje szerint a gyerekek is kirepülnek a családi fészekből. Egyedül marad Rozi asszony. Naponta bemegy Bélához, annak nyakát átöleli homlokát vakargatva panaszkodik. Szeméből könnyek gördülnek. Régi képek jönnek elő Rozi képzeletéből, mikor még együtt volt a család. Béla mintha értené a gondot- bánatot vigasztalva nyalja meg az asszony kezét. A szomszéd Mári gyakran átszól a kerítésen- Rozikám a Bélának a bográcsban lenne a helye. Ne etesd hisz neked is alig van mit enned. - A szegénység tényleg nagy, a gyerekek ugyan valamit segítenek, de nekik sem nagyon van miből. János volt erdészbarátja Zoli egy este meglátogatja Rozit. Meglátva a sovány, de jóállású szarvasbikát ajánlatot tesz. Egy Dunántúli erdészbarátja szarvasbikákat keres vérfrissítésre. Rozi asszony napokig nem tud aludni. Simogatás közben kerüli Béla tekintetét. De mivel a nincs nagy úr, egymás tenyerébe csapnak Zolival. Egy reggel teherautó érkezik. A raktere tele tűzifával. A fogdmegek gyorsan lerakják a tűzifát, még fel is stócolják a megállapodás szerint. Ezután felcsalják a Bélát a platóra. A naplemente már új helyén köszönti Bélát. Sehogy sem akar lejönni a teherautóról. Nagy nehezen letessékelik, de ő rögtön vissza akar szállni. A teherautó gyorsan elporzik. Béla egyedül marad. Legelészik egy kicsit, a tekintete körbejár, várja mikor viszik haza. Telnek a hetek, de ő nem tágít a helyről ahol kirakták. Szeme a közeli műúton. Hamar a környék gyerekeinek, és kirándulóinak kedvencévé válik. Simogatják, etetgetik a kerítésen keresztül. Az erdő állatai sehogy sem akarják befogadni, különcnek tartják. A területi vadász belátja itt vérfrissítés szóba sem jöhet. Nincs esély, hogy Béla szerelembe essen. Tudni véli a megoldást, és ez az őszi nagy vadászat. Ekkor majd jönnek a vaksi dollár és euró -papák. Bélát könnyű lesz meglőni, mert hisz az emberekben. Valószínű, hogy a bőséges borravaló sem marad el. Leszállt az éjszaka a hegyvidéki tájra, nyugat felől felhők tornyosultak. Az erősödő szélben szitálni kezdett az eső. Bélának jól esett a nappali hőség után a frissítő felfrissülés. Felemelte a fejét, mert lépéseket hallott. Feltápászkodott és elindult az emberi alakok felé. Fejét simogatásra tolta majd megnyalta a feléje nyúló kezet. Az alak az övéhez nyúlt, majd kezében hegyes tőr villant. A reggeli nap sugara a rét szélén szétdobált csontokat és bőrcafatokat talált. Fent ölyvek sipítoztak.


A vízbefojtott falu

( Móra László festőművész barátomnak)

A székely barátoméknál mulattuk az időt. Kibeszéltük a világ dolgait aztán, hogy a szánk ki ne száradjon meg- meg locsoltuk a jófajta borral. Rég találkoztunk hát sok volt a mondanivaló, annyira, hogy összetoltuk a két napot. A nap már előcammogót éjjeli vackából mikor kinyújtózkodtunk a friss levegőn. Itt Székelyországban a tündérek földjén harapni lehet a levegőt állapítottuk meg. Lázár Tóni a vendéglátónk megkérte a feleségét, hogy pakoljon a kosárba harapnivalót, míg ő megtölti a demizsont borral, előszedi a pecabotokat meg a műlegyeket. A fia elővezette a lovakat, és befogta a szekér elé.

- Kimegy az álmosság a szemetekből ha megérkezünk Görcsnádasdra- nézett végig a zötykölődő társaságon. Még egy fertályórát sem kocsikáztunk mikor egy dombon átmászva behúzta a szekér kézifékjét. Lekászálódtunk a járműről majd körülnéztünk. Nem akartunk hinni a szemünknek. A zöldellő fenyőerdők ölelésében egy tó csillogva verte vissza az erőtlen reggeli napsugarakat. A tó vége felé egy templom nyújtózkodott ki a vízből. Tornya tetején nem volt tető sem harang. Idő kellett, míg rájöttünk, hogy ez az egyike a magyar faluknak, amelyet elárasztott vízzel az eszement politika. Barátaim elindultak a pecabotokkal az ösvényen. Tóni kioktatott, hogy hagyott itt harapnivalót a szekéren, és ha kedvem van hozzá menjek utánuk pisztrángozni a Görcs patakhoz. Száraz szalmát hordtam egy fenyőfa tövéhez majd leültem és a hátamat a fának támaszkodva szörnyűlködtem. De jó lenne faggatni az erdőt, a fák még emlékeznek a falu zsivajára. A templom harangja hajnalt kongatott mikor a csillogó fagyos hóban tipegtek a lányok, asszonyok, legények, és éltes férfiak az adventi rorátéra, vagy mikor Krisztus urunk feltámadását körmenettel ünnepelték, szállt az ég felé az ének-feltámadt Krisztus e napon alleluja. Most szégyenlősen lesütött szemmel harang és tető nélkül búslakodik árnyékot vetve a fénylő víztükörre. Ki ad igazságot a falunak? Nyugodtan lesütheti a szemét a vénhedő Európa. Tán még az ördög sem elégedett, mert túl lett teljesítve sátáni elvárása. A "szisztematizálás" jelszóval pusztították a magyar falvakat, és a világ tétlenül nézte.

Egyre gyakrabban csukódik le a szemem, majd elalszom.....

Ármin a kocsmáros rendezgette a székeket az ivóban a reggeli csúcsforgalom után. Elégedetten nézegette, csörgette a bevételt. A mindig kíváncsi nap fényéhez tol egy széket meg egy asztalt. A nagy becsben tartott kockás füzetét előveszi a fiók rejtekéből. Ebben az irkában tartja számon a hitelbe fogyasztott italokat. Ahogy lapozza a füzetet kitekint a fűzfára mintha segítséget kérne tőle kinek a nevéhez lehetne beírni még egy vonást. Ekkor nagy hanggal betoppan Bendegúz a fuvaros. Ármin gyorsan az inge alá csúsztatja a füzetét.

Izibe tölts egy felest a büdösből, mert valahogy csavarja az orrom a szekérre rakott trágya- bök az ablak felé.

Igen-igen- szalad a pulthoz Ármin- Már töltöm is.

Gyorsan lehúzza a kupicát, majd utasítást ad a kocsmárosnak.

Visszafele bejövök egy-két fröccsre, de nekem rendes borból készíts mert- emeli fel hatalmas tenyerét.

Rendben, rendben -tekint kényszeredett vigyorral a fuvaros lapátnyi tenyerére.

Bendegúz a kollektív éjjeliőre. Leginkább csak aludni jár be, az őrzést Vitézre hatalmas kutyájára bízza. Aztán ott sok mindent lát és hall. Tudják róla, hogy őszinte ember, de őszinteségét titokban is tudja tartani. Ezért aztán senki sem mert belékötni. Meg aztán a keze is eljár néha nyomatékot adva igazának.

Ármin kinyitotta a kert felé az ajtót kicsapatni a pálinka szagát. Az udvaron egy sírhant árválkodik. Eszter egykori élete párja parancsolta, hogy ide temessék. A férjében sosem bízó asszony a közjegyzőnél helyezett el egy kisebb vagyont, melyet csak akkor kaphatott meg a férje, ha teljesíti végakaratát. Így aztán halála után is szemmel tudja tartani a kocsmárost. Elpöfékel az ablak előtt a városi busz. Olyan füstfelhőt küld a fénylő nap felé, hogy elsötétül az ég alja, és már- már égdörgést is vár az emberfia. Nyöszörögve megcsikordul a kocsma öreg tölgyfaajtaja mint a vénember a hirtelen mozdulattól. A Nyákozsdi Vegyiüzem éjszakás dolgozói jönnek átöblíteni száraz, kénes torkukat a vegyes kisüstivel. Mikor átgördül a garatúkon az erős gyümölcspárlat meg-megrázkódnak, aztán mennek haza ki-ki a saját portájára.

Nem illik nappal az ivóban koptatni az időt. Ármin ránéz a füstös faliórára, a nagymutató egykedvűen ugrándozik a kopott számok között. Átlépek a Lajihoz a boltoshoz, megkérdem mikor jön a fuvaros a borvízzel- gondolja. Ekkor megpillant egy mozdulatlan alakot aki az ablak előtti asztalnál ül és kifelé bámul. Közelebb lépve felismeri benne Kokas Gyurit a költőt akit hosszú évek óta nem látott. Jó pár esztendeje fogták le, és vitték a kolozsvári tömlöcbe. Valami gúnyosat írt Elenáról Csaucseszku asszonyáról. Ezért a felségsértésért ette évek óta a rabok keserű kenyerét.

Meggyűttél Gyuri? Látod a falu nem változott mióta elvittek. A nap most is keleten kéredzkedik fel az égre, és teljesíti a napi penzumát estéig. Szabadultál tán?

Ühüm -nézte az eget majd Ármin felé fordult- valamiért korábban elbocsátottak tán így lett rendelve- bökött az ég felé.

Én kerülném a Körmös Bénit, egyre nagyobb a hatalma, már hivatali autóval hozzák haza esténként.

Nem, én nem kerülök senkit. Nem is biztos, hogy ő volt a jóakaróm, meg aztán nem az én dolgom pálcát törni mások felett. Ebül szerzett pénz úgyis ebül vész el.

Jó, jó én csak barátilag figyelmeztettelek- majd hozott egy üveg bort két pohárral- a vendégem vagy. Leülhetek?

Ülj hát -bólintott a költő. Tudod amikor először dutyiba kerültem a disszidálás miatt nehezen viseltem az első hónapokat. Aztán idővel rájöttem, hogy nagy bűnt követtem el. Örökségül hagyta öregapám " mindenkinek ott kell helytállnia ahová vétetett". Én ezt nem tartottam be, hát vezekeltem. Évekig cellatársam volt egy ukrán SS- katona akitől megtanultam az emberi tartást, és amíg élek hálás leszek neki, megtanította az orosz nyelvet. Tolsztojt igazán csak orosz nyelven lehet megérteni, a fordítások sántítanak. Tehát amit egyik kezével elvett tőlem a Teremtő azt a másik kezével visszaadta. Most pedig egy szász volt a cellatársam, tőle németül tanultam meg. Talán most meg Goethe kerül közelebb a szívemhez.

Aztán legyen már elég ezekből a nyelvtanfolyamokból- próbált viccelni a kocsmáros miközben újra töltötte a poharakat.

Nem tervezek új nyelveket tanulni- szaladt mosolyra a költő szája, miközben érezte a bor, hogy telítődik el az ereiben és tódul a szívébe majd az agyába. Most tapinthatóan érezte, hogy megint hazatalált.

Hozok még egy liter bort, meg még egy poharat- emelkedett fel Ármin- nemsokára úgyis jön a Bendegúz barátod.

Köszönöm Ármin, nagyon köszönöm, ez a bor nem hazudik, ezek a szőlőszemek valóban szőlőtökén sütették a hasukat a szüretig. Ez most vérré vált bennem, de mit szólnának a szomszédok ha ennyi idő után pityókásan térnék haza? A Bendegúz meg úgysem állja, hogy ne jöjjön be.

Aztán estig mint mindig jöttek mentek a vendégek. Bitus Gusztiért az egyszálbélű postásért most is a nagydarab felesége jött oriási lármával. Szegény Guszti behúzott nyakkal hörpintette ki a maradék fröccsét, majd a vendégek hahotázása közben lépdelt el a harcias asszonnyal. Közeledett az este a fülemülék szokás szerint füttyel köszöntötték a napnyugtát. Ármin az asztalok alá tolta a székeket, ami azt jelezte Csongornak, hogy neki is búcsúzkodni kell. Nappal a tejátvevőnél dolgozott, és az esti fejés után térhetett csak be az ivóba. A kocsmáros illendően meghajolt Csongor előtt mikor kiengedte az ajtón, még a lépcső feletti lámpát is felkapcsolta. Ekkor állt meg a kocsma előtt egy fekete autó. Kikászálódott belőle Körmös Béni, majd köszönés nélkül becsapta az ajtót. Félretolta a még ajtóban álló Ármint, és elindult a pult felé. Leült az első asztalhoz és torkaszakadtából üvölteni kezdett, közben a két öklével az asztalt csapdosta.

Hogy vinné el az ördög az összes oláhot, mocskos bocskorost a főnökükkel együtt. Rájuk pazaroltam az egész életemet vállalva a kiközösítést. De ennek most vége- majd zokogásba tört ki. A kocsmáros kilesett az utcára nem e hallja valaki, majd gyorsan bereteszelte az ajtót. Kacsázva szedte gyorsan lúdtalpait a vendéghez. Ott állt a zokogó férfi előtt, és nem tudta mit tegyen.

Jól van Béni! Majd alszol rá egyet. Hozom a fröccsödet.- Béni csak nézte a poharat. A zokogás csökkent, és már csak egy-egy könnycsepp gördült le az arcán, mint heves zápor után a még lemaradt esőcseppek esnek a járdára.

Erre nem lehet aludni Ármin egy-két hónap és itt Görcsnádasdon nem, legfeljebb a halaknak.

Rosszat sejtve nézte Ármin a nekikeseredett ember száját, de nem mozdult, egy szó sem jött ki belőle. Csak a poharat emelgette, és intett mikor cserélje ki a kiürült poharat. Próbálta szóra bírni.

Öntsd ki a lelked úgy könnyebb- és leült mellé. Lehajtott fejjel felfele nézve kémlelte Bénit.

Még egy hét és jönnek a földmérők.

A földmérők? Minek?- kérdezte a kocsmáros

Azért mert eldöntötték, hogy a falunkat elárasztják. vízzel. Sok a baj a Görcs patakkal- azt mondták. De valójában velünk magyarokkal nincsenek kibékülve. Mit gondolsz a Kokas Gyurit miért engedték ki a dutyiból? Hát azért, hogy lássa szülőfaluja pusztulását. Ennél nagyobb büntetés nem kell!- majd felállva a pénzét kereste.

Hagyd Béni!- mondta a kocsmáros és kikísérte a zavart férfit.

Reggel a boltos Laji ütni kezdte a kocsma ajtót. Nagy nehezen nyílt ki az ajtó, és ott állt Ármin borostásan, összetörten.

Mi történt? Tán berekedt a kakukk az órában, ilyenkor már nyitva szoktál lenni. Mit ittatok este a Bénivel, mert nagyon be volt gőzölve mikor hazament. Elővette a nagyfejszét, és összetörte a betonalapját a készülő pajtájának. Hajnalba aztán felkötve találták a régi pajta keresztgerendájára.

Mit mondott mi a baja?- kérdezte ijedten a kocsmáros

Nem mondott az semmit, nem is mert senki szólni hozzá. Most meg ott siratja a háza népe.

Igen, igen- bólogatott ravasz fénnyel szemében Ármin

Tán helyesled a döntését? - csodálkozott a boltos.

Dehogy, de evvel az erővel én is felköthetném magam. Az éjjel olvastam Eszti lányom levelét. Nagyon kér, hogy települjek ki utána a tengeren túlra. Felépít nekem egy ugyanilyen kocsmát mint ez, élhetem nyugodtan a nagypapák életét.

Hát rajta, tudod, hogy már régen átvettem volna a boltot.

Te tudod Laji, hogy ez az életem munkája. Ez egy nagyon jól bejáratott kocsma, egymásnak adják a vendégek a kilincset. Meg aztán itt van a berendezett ház. Nem vihetem magammal. Tudod, hogy kedvellek, jó kereskedőnek tartalak, de nem herdálom el a vagyonomat. Szó sem lehet róla!

Majd mindketten nekiállnak a reggeli teendőknek, de fejükben ugyanaz a gondolat motoszkált. Az egyik meg akart szabadulni, a másik meg akarta venni a kocsmát. Az egyikük minél olcsóbban, másikuk minél drágábban. Aztán a déli szünetben átjött Laji egy füzettel és egy tollal. Leültek és sugdolóztak, Ármin kérette magát mint Margó a kurtizán. Aztán elindult a toll a papíron, gyűltek gyűltek a sorok. Már az óra nagymutatója körbe ért mikor aláhúzták a számokat.

Hát még jó, hogy nem kezdtünk el építkezni a fiaméknak, és van spórolt pénzünk. Ez kevés lesz, de majd a rokonságtól összeszedjük. Azért Ármin nagy kópé vagy, még feleséged staférungját is felszámoltad.

Üzlet az üzlet, így is te jártál jól, de most már mindegy. A volt apósod arany zsebórája is benne van a vételi árban, ne feledd!

Nem feledem, csak az asszonynak hogy adagolom be?

Hétfő reggel kiöltözve a vállán táskával várta a buszt Ármin. Nehogy a földmérők korábban érkezzenek, mint a busz - gondolta. Az idegesség ráragadt Lajira is mikor a volt kocsmáros az arany zsebórán nézte meg az időt. Az asszonyát még nem tájékoztatta az óra sorsáról. Aztán megérkezett a busz. A vegyigyár dolgozói bevonultak az ivóba. A volt kocsmáros kényelmesen elhelyezkedett a buszon mely pöfögve elindult. Lassan átmászott a kecskehegyi dombon mikor szembe jött egy földmérő teherautó, és mögötte egy milicistákat szállító kisbusz. Ármin elégedetten megsimogatta a válltáskáját és a zsebóráját. Megnyugodva nézte a tájat, nem fájt neki a búcsú, és nem volt a szívébe bánat.



Belovai Antalné

Vágy és beteljesülés

Az események a huszadik század közepén egy Csongrád megyei kis faluban Öthalmon történtek. Egy nagyon kicsi helység a megyében, négyszázhetvenen lakták, többnyire szegény parasztok. A lakosok többsége római katolikus vallású volt. Ez az adat a történet szempontjából azért fontos, mert főszereplőnk Szilágyi Balázs, a kis falu római katolikus plébánosa ebben az időben.

Templomukat sok után járással, öt évvel korábban építették az itt lakó hívek lelki gondozására. Balázs atya, - ahogy mindenki szólította - aktív lelkipásztor volt, aki a hívek között élt és osztozott mindennapi gondjaikban, nagyban elősegítette a vallási élet kibontakozását, gyakorlását. A közösség híveinek szívében hamar belopakodott megnyerő intellektusával, ez érthető is volt, mert minden munkában nagy lendülettel vetette bele magát, teljesen oda téve a megoldandó feladatokra erejét és hitét. Nem utolsó szempont volt a fiatalabb hívők szemében Balázs atya kisportolt erős alkata, és talán jóképűsége sem. Persze az atya elkötelezettségéhez kétség sem fért. Hívő család egyetlen gyermekeként, már kora ifjúsága óta fogva pap akart lenni. A kis faluban ő tartotta a bibliaórákat, nagy kedvvel és örömmel foglalkozott a tiszta gyermeki lélekkel. Egyik órán amikor, a lányokról és a fiúkról beszélgettek, a mindenre nyitott és kíváncsi Jóska gyerek -aki már jól benne volt a kamaszkorban feltette az ominózus kérdést,

- Volt már az Atya szerelmes?

- Persze - válaszolt természetesen Balázs atya, - ez fontos kérdés, és fontos a válasz is. A szerelem, család, gyermek, és a hit gyakorlása és hirdetése nem egyszerű dolog. Mindkettő hatalmas áldozattal jár. - folytatta

- Fontos, hogy lássam, ismerjem a világot ahol élek, ahol szolgálok. Ugyanakkor látszani kell annak is, hogy egy másik világot hirdetek, és arról teszek tanúbizonyságot. Jóska gyerek áhítattal, meg egy kis mosollyal a szája sarkában hallgatta a feleletet.

- Nos, a következő hittanórán megkezdjük a felkészülést a pünkösdvasárnapi elsőáldozásra. Van még időnk addig, de a dolgunk is rengeteg még. - fejezte be az órát az atya. A gyerekek szétszéledtek, Balázs atya is összeszedte irományait az asztalról és szaporán elindult ebédelni, mert még az esti litániáig meg kellet, hogy járja a Kövágó-dülőt, ahol Lázár Jani bácsinak fel kell adnia az utolsó kenetet. Ebéd alatt és még utána is nem tudott a Jóska gyerek kérdésétől szabadulni. Máskor a legváratlanabb helyzetben is már nekiszegezték a kérdést, és mindig hideg fejjel elmondta Krisztushoz és a szent szolgálathoz való ragaszkodását. Most azonban érezte, hogy lelkét felzaklatta a kérdés. De mi történhetett?

Gyorsan bekanalazta az ebédet, ami krumplilevesből és mákos tésztából állt, és már indult is Jani bácsihoz. Biciklivel ment, bár a homokban nem nagyon fog tudni haladni, de ahol lehet, felszáll majd, mert úgy hamarabb megjárja. Jani bácsi nagyon rossz bőrben volt. Fél éve, hogy ágyhoz kötötte valami, kideríthetetlen kórság. Az atya szokásától eltérően hangos szóval nyitotta ki az ajtót, mert tudta, hogy Julcsa néni nincs odahaza, Jani bácsi pedig igen csak nagyot hall.

-Dícsértessék a Jézus Krisztus Jani bátyám! - köszönt jó hangosan, Jani bácsi meg csak a kezét emelte meg fogadásképen a köszönést, mert nagyon gyenge volt, hangja is elment, az erő is már kiszaladt belőle. Az Atya tudta, hogy mi a teendője. Elővette kis olajos szelencéjét, amiben a szentelt kenetet tartotta és elmondott egy miatyánkot, egy Üdvöz légy Máriát, majd mivel Jani bácsi már beszélni sem tudott, így nem tudta a bűneit sem meggyónni a szentelt olajjal megkente szemét, ajkát, szíve táját, feloldozta bűnei alól. Végül a következő áldással fejezte be az idős ember utolsó útra bocsájtását.

- Uram, Jézus, aki a bűnös kiengesztelésére haltál meg a kereszten, részesítsd ezt az embert a te megbocsátó irgalmadban. Amen.- Befejezésül az atya még elmondott egy hiszekegyet, addigra Julcsa néni is megérkezett. Balázs atya részvéttel fogadta, majd elköszönt. Nehéz szívvel tolta maga mellett az agyon strapált biciklijét, majd kiérve a jól letaposott földútra felült rá és gyors kerekezéssel nem sokára beért a faluba.

Otthon nekilátott a litániára való felkészülésre, ám valamiért érezte, hogy zaklatott a lelke. Tudta, hogy hite erős, magabiztos, de a nagy tragédiák őt is megviselik, hiszen emberi szívvel, lélekkel rendelkezik. Éppen ilyen alkalmakkor szokott vele előfordulni, hogy a Szűz Anyához fordul megerősítésért. Még volt a litánia kezdéséig ideje és nekifogott egy rózsafüzér elmorzsolásához. Befejezésével úgy érezte, hogy jót tett ez a kicsit hirtelen ájtatosság a mise előtt lelkének.

Az esti harangszó misére invitálta a hívőket, akik szép számmal meg is jelentek. Balázs atya elégedett lehetett. Majd kikísérve a hallgatóságot, békés utat kívánva, elment a sekrestyébe, utcai ruhát vett, bezárta a templomot és haza felé igyekezett

Az egész nap benne levő feszültség ismét teret keresett magának. Most már azonban nem hagyta, hogy az éjszakája is nyugtalanságban teljen. Mivel izgatottságának a kezdetét a délelőtti bibliaórára tett és ott is a Jóska gyerek kérdéséhez igazította, már emlékszik, hogy lesz miről elgondolkodnia.

Három éve, hogy mint püspöki tanácsos Öthalomra került. Nagyon megörült, hogy egy kis falu lelkipásztora lehet. Pár hónapja volt csak a közösség papja, sok embert megismert, sokakhoz bejáratos volt. Ilyen hely volt a helyi postahivatal is. Ide rendszeresen kellet járnia, hiszen sok adminisztrációs tennivalója akadt. A hivatalban, a helyi tanító úr legnagyobbik lánya, Guczi Jolánka volt a postás kisasszony. Az életben már sok kihívás érte Balázs atyát, de mindig helyén volt az esze, vagy inkább mindig ellen állt a kísértésnek. Ám amikor Jolánkával beszélgetve intézte a parókia ügyeit, azt vette észre, hogy ezt szívesen teszi. Ám ez a fajta érzés nem engedhető meg egy katolikus papnak. Esténként a kötelező penitenciák lerovása után szívesen játszott el a gondolattal ahol Jolánka, volt a főszereplő. A napok munkával, imádsággal, a szentírás közvetítésével teltek. Szilárd elkötelezettséggel a hitében nem lehetett teret adni a szenvedélyes szerelemnek. Esténként a másnapi misére készülődve néha verset fabrikált csak úgy magának. De most egész másfajta írás jött ki a toll nyomán, mint mikor az édesanyjának írt. Még címet sem adott neki csak írta, vég nélkül.

Amikor idáig ért a gondolatában, azt érezte, hogy folyik a könnye végig az arcán kérlelhetetlenül, fájdalmasan. Közben a keze már az íróasztal fiókjában, egy kis ritkán használt rekeszében keresgélt, mire megtalálta a számára gyötrelmes irományt, és mellette egy levélkével, amit őrzött, mindenkitől elzárva A kísértésnek nem tudott ellen állni, elkezdte olvasni először a kézzel írt, kicsit megsárgult papíron egyik kedves költőjének versét.

Mikor ünnepet ül

Lelkedben az öröm, vagy fájdalom

- Lehet gyászünnep is -

Akit nagyon szeretsz,

Akkor hozzá mehetsz,

Jaj, csak ne menj szürke hétköznapokon!

Akit szeretsz, annak

Egész lelket áldozz,

Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:

Ne kívánd a házikódba társul,

Örvendj, ha a lelked vadvirágos,

Messze síkján néha hozzád társul.

Örvendj, mikor járhatsz

Bársony-puha karján

Erdők muzsikáló, suttogó avarján.

Vagy ha hegytetőkön,

Meredélyek felett

Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:

Völgyben ne lakozzál,

Hegyen találkozzál

Ott társalogj Vele,

Társalgásod imádkozás legyen,

Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,

Soha meg ne csókold, ne öleld meg.

Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:

Közted s közte, mint egy tündérfátyol,

Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,

S hogy balgán letépjed,

Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat

Forró közelségben

Hosszú megszokásban

Akárminek hívják

Annak az érzésnek örök a zománca

.

Balázs atyát ekkor már egész testében rázta az elemi erővel feltörő, mindent elsöprő férfi zokogás, amit az ember csak nagy tragédia bekövetkezésekor érez. Kicsit lehiggadva, a levélkét is kiterítette maga elé, és újból, elkezdett olvasni.

A levél egy évvel ezelőtt íródott, Vecsernyés Jánosné született Guczi Jolánka tollából.

" Drága Barátom, Balázs!

Engedelmeddel és előzetes kérésedre hivatkozva, beszámolok röviden, hogy mi történt velem, mióta eljöttem Öthalomról. Mint azt már élőben is elmondtam a történetet a találkozásomat Janival, az esküvőnkről is beszámoltam. Van azért valami, amit tudatni szeretnék veled, mielőtt az életemben ismét nagy változás következik be. Gyermeket várunk! Ez olyan pont az életemben, amire mindig is vágytam, és ami mindent megváltoztat. Érzéseim még mindig nem hűltek ki irántad, de ezt nem tudtam volna megkapni tőled, anélkül, hogy feláldozd az elhivatottságodat. Azt meg semmi képen nem akartam. Múló, de még most is fájdalmas, hogy szerelmünk nem teljesülhetett be, de éppen plátói volta, tette vonzóvá. Jánosom derék, dolgos ember és nagyon becsül engem. Arra gondoltam, hogy a Jóisten nagyon szeret, hogy ilyen embert küldött nekem, ha már Téged megtartott magának. Édesapám halála után, már ritkábban fogok a kis falumba utazni, más lett a sorsom, különösen, most, hogy nagyon várjuk a pici babánk megérkezését. Végtelen tiszta szeretettel életem végéig gondolok Rád.

Kívánom Neked, hogy életed értelme, az elhívatottságod, a hited soha ne okozzon csalódást, mindig megtaláld benne a válaszokat, az örömet. Szeretettel ölellek igaz barátod Jolán"

Másnap reggel Mari néni, a szakácsnő nagy sopánkodására ébredt Balázs atya. Karjai elzsibbadtak, nem érezte őket. Ott aludt el az íróasztalnál, fejét kezére hajtva, Mari néni így talált rá. Kis idő elteltével minden rendeződött a fejében. Eszébe jutottak a napi tennivalók. Versét és a levélkét vissza tette a fiókba. Még a reggeli mise előtt a templom Szűz Mária oltáránál esedezve, alázattal kérte Máriát, hogy erősítse meg, - mint már annyiszor tette - hitében. Az imának a megtartó ereje, edzettebbé, fáradhatatlanabbá, Isten hű pásztorává formálta.

Harangoznak, ami azt jelenti, fél óra múlva kezdődik a reggeli szentmise.

Utóirat.

Szilágyi Balázs plébános urat, Reményik Sándor költészete ihlette meg, egy pillanatig sem meginogva hitében.

Az én Nobel-díjam

Naplórészlet 2015 december 11.

Mivel az Emberi Jogok Világnapja mellett, a Nobel-díj átadása is ugyanarra a napra esik, szeretném itt elmesélni, hogy milyen közel kerültem e nemes díj megszerzéséhez. Ehhez egy kicsit részletesebben bemutatom a munkámat.

Egy alkalommal már említettem, hogy tíz éve az egyetemen tudományos főmunkatársként dolgozom. A kutatómunkámban régóta foglalkozom a vakond életmódjával. Öt éve, viszont már nagyon komolyan, és szinte kizárólagosan az állatka agyi funkcióit vizsgálom. Főnököm, Dr. Kennesey Vanda professzorasszony kimondottan egy terület felé irányította a munkámat. Meg kell keresnem azt az agyi területet, amely stimulálásával elérhetnénk, hogy a vakond ne fölfelé túrja a földet, hanem lefelé. Elmondása alapján nagy nyomás van rajta, mert a földművelők, már sztrájkkal fenyegetik az állami vezetést, ha nem tesznek valamit az elharapódzó vakond invázió ellen. Azt mondják, hogy kész dimbes-domb a födjük, semmit nem tudnak megtermelni rajta, ám ha lefelé túrnának ezek a kis állatok, akkor még talán szántani sem kellene.

Szívesen nekikezdtem a munkának, mert engem is érdekelt, hogy át lehetne-e programozni kis kedvenceim agyát. A gerincesek központi idegrendszerének a koponyaüregben elhelyezkedő részére, kell a kísérleteimet összpontosítani. Ennek a területnek a magasabb tudati funkciókon kívül szerepe van a mozgás létrehozásban, kivitelezésében, az észlelés különböző szintű mintáinak létrehozásában.

A kis állatot szaglása teszi képessé a táplálék felfedezésére, anélkül, hogy látná, vagy megérintené. A közlekedését is a tekervényes folyosókon ez a képessége irányítja. Ezt kell nekem megtalálnom, és úgy fejlesztenem, hogy tájékozódása ne csorbuljon, csak a talajszint alatti mozgása a fel és lefelé tartó mozgásfunkció finomhangolással megforduljon. Azt már hosszú munkásságomból kifolyólag tudtam, hogy a tudat, az intelligencia - mert az állatoknak is van - a figyelem, a memória központja a kisagyban található. Kutatásom az utolsó négy évben erre a területre szorítkozott. Egyes fajok agya szövettanilag eléggé hasonló, csak a struktúrák térhetnek el. A szagló hagyma elnevezésű szerv a nagyagy kinövése, ez a vakondnál nagy kiterjedésű. Itt található a kis állat érző idegrendszere, ami a vizsgálódásom fő részét képezi. Itt kellene beavatkozni az egész életmódjába.

Felmerül az az etikai kérdés, hogy szabad-e megváltoztatni egy élőlény alapvető életmódját az embernek. Már közel voltam a célhoz, de előtte egy magas szintű meghallgatást kértem a professzorasszonytól. Ha ettől a megtámadhatatlan grémiumtól is megkapnám a felhatalmazást, akkor már csak, mondhatni rajtam áll az eredmény kimenetele.

Nagyon gyorsan, egy hét elteltével összeült az országos etikai bizottság, különböző területről a tudósok, rektorok, dékánok. Az adott esetet a hippokratészi elv alapján vették górcső alá. Nem részletezem az értekezleten történteket. A 32 főből álló tudományos tanács nagyon megosztott volt. Végül 22:10 arányban a további munkára szavaztak. A bennem felmerülő etikai kérdést magamnak kellett megválaszolni. Én is a már említett orvosi esküre hivatkozom, amely kimondja, hogy kísérleti tevékenységnél vizsgálni kell a hasznosságot. Úgy gondoltam, hogy ez a munkám csak előnyös, és célravezető, a vizsgált kolóniának hátránya nem lesz belőle. Fél év volt hátra, hogy a kitűzött cél végre testet öltsön.

A laboratóriumi munkám nem engedte meg, hogy figyelmem másfelé is elkalandozzon. Így nem tudtam arról, hogy a világban, szakmai körökben milyen várakozás van a kutatásom iránt. Két hónappal a határidő előtt prezentáltam a kísérlet eredményét, természetesen gyakorlati bemutatóval. A professzorasszony nagyon elégedett volt, és említette, hogy várakozáson felül teljesítettem, és a honorárium nem marad el. Álmomban sem gondoltam a további történésekre.

Két nap múlva levelet kaptam a Svéd Királyi Tudományos Akadémiától, amely egy meghívó volt, hogy átvegyem a "Vakondtúrás irányának megváltoztatásáért" végzett több éves kutató munkámért az orvostudományi Nobel-díjat. A következő napokban nem tíz centivel, hanem fél méterrel a föld felett nem is jártam, hanem lebegtem, repültem. Sok tennivalóm volt az ünnepségig. Beszámolót készítettem a Stockholmi Egyetem diákjainak, akiknek el kellett magyaráznom 45 percben a kutatásom lényegét. Ez után a királyi pár és a közönség előtt is össze kellett foglalnom a tanulmány eredményeit.

Egy prózai dologról, ami számomra igen is ritka, de nagyon idilli volt, majdnem elfelejtettem beszámolni. A meghívó levélben közölték, hogy hosszú ruhában illik megjelenni. Csodaszép bordó színű ruhát, sikerült választanom. Fehér zsabóval, a kézelőnél szintén fehér fodorral díszítve, enyhén bővülő szoknyarésszel, a derék részen széles fehér öv emelte ki kivételes karcsúságomat. Gondolom, dús, vörös hosszú hajzuhatagommal, és az említett toalettel nem mindennapi látvány voltam a szintén kitüntetett, nagyon elegáns, frakkos urak között.

Elkezdődött az ünnepség. Szólítottak: - Dr. Baradlay Karolina -. Kiléptem a díjazottak sorából és pár lépés után XVI. Károly Gusztáv svéd király előtt álltam, hogy a díjat az ő kezéből vegyem át. Már megérintettem fenséges kezét, amikor felébredtem.

Párom, kezem simogatásával keltett, hogy ideje lenne összeszednem magam, mert indulnom kell egy összejövetelre, amelyet a helyi önkormányzat rendez az alkotó, aktív nyugdíjasok tiszteletére.

Varázslatos volt az álom, de örülök, hogy nem volt valóság a kutatásom, már ami a kis vakond életébe való beavatkozást illeti. Azzal a gesztussal adózok kis társainknak, hogy emlékeztessek mindenkit, hogy jogaik ugyan úgy kerüljenek központba, mint ahogyan az emberi jogokat szeretnénk érvényesíteni.

Eliza Beth

Hajszolt álomban

Tágra nyílt szemmel virrasztott. Az ablakon beragyogó ezüstös holdfényben kedvese kisimult arcát nézte és tudta, nem lesz sokáig ilyen nyugodt. Hamarosan elkezdődik, mint már annyiszor, de most neki is vele kell tartania. Nem, ez így nem igaz, nem kell, ő maga akarja. Túl sokszor látta szerelmese kínba torzult arcát, vonagló testét, túl sokszor hallotta gyötrődő hangját, miközben a lelkét uralni akaró démonokkal küzdött.

Ma másként lesz. Segítenie kell neki, mielőtt legyőzi a téboly. Tudja, érzi, hogy fogy az ereje, s bár ma még képes megzabolázni az álmait tépő szörnyeket, ki tudja, meddig verheti vissza támadásaikat. Egyre sűrűbben jönnek. Talán egyre többen is. De ma ketten veszik fel velük a harcot, bár a férfi még nem sejti, hogy a mai csatában lesz hátvédje. Ráér megtudni. Úgysem engedné, hát inkább nem kérdezi meg. Csendesen várakozott.

Először a szemhéja rebbent meg, percekre megmerevedett a teste. Hát itt vannak újra! De ma nem húzódik félre, mint máskor, ma ő is átéli a borzalmakat. Ketten könnyebb lesz, bizakodott. Fejét kedvese mellére hajtotta, hallgatta vadul kalapáló szívét. Jobb kezének ujjait összefonta a férfi bal kezével, és lágyan beszivárgott az álmába.

Adriel körül tömör, fekete árnyak tolongtak. Elnyelték a fényt, megkísérelték magukba szívni a vakon botladozó férfit. Ő ellenállt, láthatatlan ágakra görcsült kézzel kapaszkodott a semmiben. Tüdeje levegőért sípolt, dobhártyáján rettentő hangok robbantak. A bensőjében élő rémült kisgyermek némán sikoltott, védekező magzatpózba zárkózott. Hiába húzta össze magát, az árnyak hozzá-hozzáértek, nyúlós-ragadós csápokkal undort keltve az érzékeny lélekben. A férfi hirtelen csapott hátra, kihúzta magát, ökle elzúgott Darina orra előtt. A lány kissé hátrahőkölt a váratlan mozdulattól. Meghátráltak az árnyak is, teret engedve az új borzalomnak.

Zuhantak. Nem volt sem fenn, sem lenn, nem volt alja, sem teteje a feneketlen kútnak, csak a zuhanás torokszorító érzete. Adriel szédülten vonaglott, de most az árnyak sem adtak támpontot. Eltűntek, szétfoszlottak, csak suttogó hangjuk ígérte visszatértüket.

Darina kedvese mögött repült. Nem akart hozzáérni, még nem. Még nincs rá szükség. Nem került eléje, úgysem látná hatalmas pupilláival, melyek most csak a rémítő semmi feketeségét érzékelik. Szeretlek! - sugározta felé az üzenetét, s a gondolattal forró aranysugár indult ki a testéből. Körbefonta Adrielt, sűrű páncélt szőve köréje. Zuhanásuk lelassult, lebegtek.

Átmenet nélkül jött a váltás. Tömény, tapadós masszában dagonyáztak. A férfi léptei belesüllyedtek a mocsárba, s minél jobban kapálózott, annál erősebben vonzotta őt a mély. Lába köré gusztustalan csápok tekeredtek, a legősibb gonosz megfoghatatlan, eltéphetetlen pókfonalai. Adriel harcolt. Mindkét kezében éles késekkel tépte-szaggatta a visszatért árnyakat. Pengéi belemerültek a sok apró borzadályba, akadálytalanul áthatoltak rajtuk, kettészelve felhőtestüket. Üvöltött, de hang nem hagyta el a torkát.

Az árnyak meg csak szaporodtak, mintha a férfi rémületéből kelnének életre. Már nem vonultak vissza, rátapadtak a bőrére, ráültek a fejére, nyomták le, bele a buja masszába, ami játszott tehetetlen áldozatával. Néha lazított a semmiből font köteléken, éppen csak annyira engedve felfelé rugaszkodni a férfit, hogy elhiggye, kiszabadulhat, aztán halálos szorítással fonódott a nyakára.

Most! - döntött a lány, és átölelte szerelmesét. Érintése nyomán szikrák pattantak, fény gyúlt, és az árnyak visongva húzódtak vissza. Adriel lefeszítette magáról a torkát fojtó rémséget, teleszívta a tüdejét friss levegővel, lesöpörte az utolsó sötét foszlányokat. Szívverése lelassult, a füle sem dübörgött már, arca kisimult. Mozdulatlanul lebegett az aranycsillámos fénytenger felszínén. Töltekezett. Lelke egyensúlyba került. Darina mosolyogva nézte, aztán észrevétlenül távozott az álmából.

Tágra nyílt szemmel virrasztott. Az ablakon beragyogó ezüstös holdfényben kedvese kisimult arcát nézte és reménykedett, hogy eztán már mindig ilyen nyugodt marad.

***

Szerelmes istenek

Valamikor réges-régen, amikor még az istenek is mezítláb jártak, mert hiszen az Olümposz tetején mi is szúrhatta volna a talpukat, és hideg sem volt sosem, akkoriban történt, hogy egy athéni csizmadia kiérdemelte: az istenek királyáról nevezhesse el a műhelyét. Nagy kitüntetés volt ez akkoriban, hiszen az istenek nevét csak a templomaik, szentélyeik viselhették, másnak tilos volt. Ezt a nagy kegyet valójában egy apró csínynek köszönhette, melyet Aphrodité követett el Héra ellen.

- Nézd csak, mit hoztam neked! - himbált valamit apja orra előtt Aphrodité.

- Sarut? - biggyesztette le a száját Zeusz. - Van már nekem, azt sem hordom. Jobban szeretek mezítláb járni - pislantott le pucér lábujjaira -, akkor nem hallja az asszony, ha meglépek.

- Héra féltékenysége már nevetséges - kacagott a szerelemistennő. - Tenni kell valamit, hogy szabadon mozoghass. A főisten nem élhet szerelem nélkül, és nem korlátozhatja asszonyi szó.

- Ezt mondom neki én is, de hiába.

- Ez a papucs megoldja a gondodat...

- Papuuuuucs??? Úgy tudtam, ki nem állhatod Hérát, erre papucsférjjé akar lealacsonyítani a tulajdon lányom?

- Ez nem olyan papucs! A legjobb csizmadiával varrattam, a legfinomabb bőrből, és beleadtam magam is a tudásom legjavát. Próbáld csak fel! Úgyis közeleg Héra.

Zeusz kelletlenül lépett bele az amúgy valóban finom, puha papucsba. Abban a pillanatban kőhajításnyira tőle megjelent egy alak. Csak úgy, a semmiből.

- De hát az ott... az én vagyok - mutatott rá a főisten, és hozzá akart vágni egy villámot a szemtelenjéhez, aki olyannyira hasonlítani merészel hozzá. De Aphrodité megállította.

- Ne, várj! Figyelj!

Héra tűnt elő a fák közül, máskor oly bús tehénszemében izzott a harag, s az indulattól szebbnek látszott, mint valaha. Egyenesen a távoli alakhoz tartott, és már messziről szapulni kezdte.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy már megint Niobét kerülgeted? Addig jársz a földi kútra, míg összetöröm a korsódat. Miért nem elég neked az Olümposz? Tele van szebbnél szebb istennőkkel, és akkor még magamat nem is említettem, de neked a halandók kellenek. Már megint. Sosem tanulsz a hibáidból? Legalább rájuk lennél tekintettel, úgyis megbosszulom mindahányat.

Zeusz ámulva nézte, ahogy a hasonmása békésen válaszolgat: igen, kedvesem, nem, kedvesem, persze, kedvesem... és közben mindig úgy helyezkedik, hogy kartávolságon kívül maradjon.

- Aphrodité! Tégy valamit apáddal, mert megőrjít! - kiáltott oda Héra a szerelemistennőnek. - Őt mégsem változtathatom át ocsmány csúszómászóvá, holott megérdemelné.

- Hiszen már elbűvöltem, a legmélyebb szerelmet bocsátottam rá - tárta szét a kezét Aphrodité. - A fiam is hátsón lőtte egy nyílvesszővel. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Nézz rá, rajongva issza a szavaidat, nem ellenkezik, nem csavarog. Szerény lett és alázatos, bár ez a viselkedés egyáltalán nem illik hozzá. Mit akarsz még?

Héra dühösen legyintett egyet. Elunta a szidalmazást, vagy tán abból lett elege, hogy egyiktől sem kap neki tetsző, értelmes választ, mindenesetre sarkon fordult és sebbel-lobbal elrohant.

- Engem meg sem látott? - kérdezte Zeusz.

- Nem bizony. Vagy ő látszik, vagy te, de mindketten egyszerre nem.

- És Ámor tényleg... - jobb kézzel hátranyúlt, és megdörzsölte a tomporát.

- Persze! - kacagott Aphrodité, s macskamód, kéjesen nyújtózkodott egyet. - Mmm... különleges élvezet túljárni az öntelt, fennhéjázó feleséged eszén. Nos, hogy tetszik a papucsod? - kacsintott apjára.

- A papucs? Ez a papucs műve volt? - csodálkozott Zeusz, és kibújt a lábbeliből. A másik Zeusz azonnal szétfoszlott. Újra beledugta a lábát a puha bőrbe, és az alak megint megjelent. Zeusz főistenhez méltatlan módon ugrált a papucsból ki, be, ki, be... Messziről talán furcsa táncnak látszott gyerekes öröme. Aphrodité hangosan nevetett rajta. Máskor hozzávágott volna néhány mennykövet a tiszteletlenségéért, de most ezért sem haragudott meg. - Hát ez nagyszerű! De mi van akkor, ha messzire megyek? Ő is velem jön?

- Nem, ő csak az Olümposzon jelenik meg, de itt mindaddig, míg a papucs a lábadon van. Természetesen képes helyet változtatni, de csak onnan odáig - fordult körbe széttárt karral az istennő.

- Pompás. Mit kérsz érte?

- Mi mást kérhetne a szerelem istennője, mint szerelmet? Menj és szeress! Annyi asszony és lány várja az ő istenét, ne hagyd őket parlagon! De jól vigyázz a papucsodra, mert még az istenek ura sem képes másikat varratni.

- Hé, Aphrodité! - kiáltott távozó lánya után a főisten.

- Nyugi! A szeretőid látni fognak. Csak onnan odáig vagy láthatatlan - mutatott ismét körbe, majd forgószélként bepörgött, s ezernyi fénylő, piros csillaggá robbant szét.

Zeusz boldogan járt a tiltott utakon. Hol Ióval, hol Kallisztóval vagy Niobéval áldozott Aphrodité oltárán. Héra féltékenysége csitult, amikor látta, hogy ura nem hagyja el az istenek hegyét. Bár itt is megtalálta a kísértés, mégiscsak más, ha egy istennővel csalja meg, mint egy halandóval.

A bajok akkor kezdődtek, amikor Zeusz óvatlanul egy éles kőre lépett, s az felhasította papucsának talpát. Ekkor még nem is gondolt semmi rosszra. Hanem hazaérve, még el sem surranhatott a trónjáig, amikor Héra rátámadt, s csak mondta, mondta megállás nélkül. Az istenek királya igyekezett leplezni, hogy fogalma sincs, miről beszél az asszonya. Annyit kihámozott a szavaiból, hogy ő, mármint Zeusz, szőrén-szálán eltűnt, miközben Héra hozzá beszélt, s asszonya ezt igencsak zokon vette.

Iparkodott hát megbékíteni az istennőt, hiszen szerette őt (is! Meg a többi nőt is!). Dicsérte Héra melegbarna tehénszemét, hosszú szempilláit, sőt nem átallotta neje kedvenc pávájának pompázatos farktollait Héra szépsége mögé rangsorolni. Felesége elolvadt szerelmes szavaitól, s elfeledkezett sérelméről. Zeusz két napig el sem mozdult mellőle, csak őt ölelte. De Ámor nyila dolgozott, s Zeusz szívében újra felébredt a kívánság a halandó lányok iránt.

Elsétált az ambróziabokrok közé, csippentett néhányat a virágokból, jóízűen elfogyasztotta. Ugyanakkor figyelte, nincs-e a közelben Héra. Benyúlt a ruhája alá, elővette a papucsot és belebújt.

Visszaérkezvén a Kallisztóval töltött szerelmes órákról, Héra haragos pillantása fogadta. Nem szólt semmit, csak felé suhintott a pálcájával, s Zeusz összezsugorodott.

- Mi történt már megint, kedvesem? - brekegte, de nem azért volt ő a főisten, hogy hagyja magát békává varázsolni.

- Ha még egyszer kámforrá válsz, miközben hozzád beszélek... - fenyegetőzött a felesége.

- Akkor válok kámforrá, amikor akarok - ellenkezett Zeusz, Héra lába elé hajított egy villámot, és eltűnt. Aphrodité szentélyébe ment. Jól számított, az istennő éppen ott múlatta az időt, buja táncával szédítve a halandókat.

- Elromlott a papucs! - közölte egyszerűen a főisten, és lánya lába elé dobta a puha bőrt.

- Ennyi ésszel hogy lehetsz az istenek királya? - méltatlankodott Aphrodité. - Vidd a csizmadiához, majd ő megjavítja.

- Hol találom?

- Menj csak végig az utcán, el sem tévesztheted a házát.

Zeusz fogta a lábbelit, s csak úgy kézben vitte. Valóban megismerte a házat. Az ajtó felett ott függött egy ugyanolyan papucs, mint az övé, csak nem volt párja, s a falon tábla hirdette, itt dolgozik Kleon, a csizmadia.

Kleon azonnal nekilátott, s összevarrta a felhasadt talpat. Néhány hét múltán egy leszakadt szíjat rögzített vissza a helyére, majd a puha bőrön keletkezett apró lyukat foltozta be. Zeusz időről időre megjelent a mesternél megjavíttatni varázslatos lábbelijét, s mivel Kleon nem fogadott el fizetséget a főistentől, hamarosan engedélyt adott neki, hogy a ház falára kiszögelje az új cégért: Zeusz saruja. Egyetlen kérése volt, hogy a csizmadia készítsen számára egy ártatlan sarut, ha Héra fülébe jutna Kleon műhelyének híre, azt felmutatva titkuk titok maradhasson.

Száz meg száz éven keresztül hordta Zeusz a szerelem papucsát, s az idők folyamán Kleon, majd az utódai annyit foltozgatták, hogy a végén már semmi sem maradt az eredeti anyagából. De a varázserejét mindvégig megtartotta, s az olümposzi főisten még ma is használja. Héra máig sem jött rá a trükkre, hogy lehet az, hogy itt is, ott is gyermeke születik egy-egy halandó asszonynak Zeusztól, amikor az el sem hagyja az istenek hegyét.

Így megy ez, mióta világ a világ, és így is marad, míg világ a világ - hacsak Ámor ki nem húzza a nyílvesszejét a nagyapja hátsójából.

********************

FECSKE LÁSZLÓ

Jobb világot, bármi áron

A férfi erősen markolta a hegyorom kemény szikláit. Végül ő is felért a csúcsra. Zihálva nézett szét. A közelben tompa kalapálás hallatszott. Miután kifújta magát, elindult a zaj irányába. Egy kopasz fa mögött térdelt a keresett személy. Szakálla őszes volt, kezében egy kisebb hegyes, s egy nagyobb tompa szikladarab volt, amellyel nagyokat ütlegelt az előtte heverő, aránylag sima felületű kőtáblára.

-Mózes! -szólította meg a még mindig levegő után kapkodó férfi a nagydarab, térdelő alakot. -Mit művelsz?

Mózes ijedten vetette hátra fagyos tekintetét.

-Ehud! Neked nem volna szabad itt lenned. -mondta méreggel a hangjában, s felállt.

A közel két méter magasságú Mózes erősnek, s határozottnak bizonyult. Olyannak, mint akit a gyengébb ember példaképének tekinthet, s mint aki mellett biztonságban érezheti magát. Vezető alkat volt.

-Látta valaki, hogy utánam jöttél, Ehud?

-Nem. Mind lepihentek odalent. Nagyon fáradtak már. Várják Isten parancsát, ahogy ígérted. De itt... én nem látom Őt. Csak egy csalót, ki megvezetni készül népét!

-Ne mondd ezt, Ehud! Én csak jobbá akarom tenni a világot. Oktalan még e nép, mint a születő gyermek.

-Á, és te talán olyan okos vagy? A te fejedből pattantak ki eme parancsolatok, mondd? Mert úgy tűnik.

-Meghallgatják szavaim. S követnek bárhová. De hidd el, nem a pokol bugyraiba vezetem őket. Nagy ez a világ. Tanítani kell az embert, hogy tisztességesen éljen benne... hogy megbecsülje.

-És te akarod tanítani? Ki vagy te? Hol van Isten?

-NINCS ISTEN!! -dörögte Mózes, s szavai együtt dörrentek az ég villámaival.

Ehud a földre rogyott meglepetésében.

-Mi? Hogy nincs? Azt mondod? Pont te? Te, aki az életedet példaképként tárod elénk? Te, aki azzal áltattál bennünket, hogy oly sokszor találkoztál már vele? Ha nincs Isten, mondd, kiben bízzunk, Mózes? Kiben higgyünk?

Mózes a Földre nézett, s hosszasan hallgatott.

-Higgy magadban, Ehud! -mondta végül. -Ha Istent keresed, ott belül megtalálod, hol a szívedet sejted.

-És azok ott lent? Mit mondasz majd nekik? Hazudni fogsz tovább?

-Hidd el, a jobb jövendőért teszem. Irányítás nélkül szétszéled a nyáj is.

-Hazugsággal teszel a jobb jövendőért?

-Hazugságom, hitet ad nekik. Hitet, amelytől erősebbek lesznek. Ne hidd, hogy ez oly nagy bűn.

-Hát persze, hisz ki is büntetne, ha Isten is csak álomkép immár.

-A jövő világa tele lesz hazugsággal, kiirtani e világról, nem lehet. Ez az én bűnöm, beismerem, de az ég szerelmére, a jó ügyért küzdök, hát nem veszed észre? Az életemet áldoztam rá.

-Hogy megvezess minket? Aljas vagy, Mózes. S teszek arról, hogy ezt ők is megtudják.

-Mit beszélsz, te konok, hitvány ember? Tudod, te mit művelnél ezzel? Örök időkre döntenéd romba a hit világát?

-Nem érdekel. Az igazság mindenekelőtt!

-NINCS IGAZSÁG! NINCS SEMMI! CSAK MI VAGYUNK! -kiáltotta Mózes.

-Igen... csak mi. Ha már semmink nincs, legalább tiszta fejjel éljünk egy igaz világban. -mondta Ehud, s hátat fordítva Mózesnek, elindult visszafelé.

-MEGÁLLJ, TE HITVÁNY FÉREG! -kiáltotta Mózes, s rávetette magát a védtelen férfira, s vad dühében a szikladarabot keresztüldöfte rajta.

Ehud azon nyomban kilehelte a lelkét.

-Bocsáss meg nekem! Az emberiség jövőjéért tettem. Hidd el, lesz még ember, ki meghal sokakért, hogy ezzel váltsa meg a világot. -súgta a férfi fülébe halkan, majd felállt, visszaballagott a kőtáblához, s vöröslő szemmel, egy új világ építésének tudatában véste fel a kőtáblára a hatodik parancsolatot: "NE ÖLJ!"

A teremtés pillanatában

-Hol vagyok? -kérdezte az első ember a létben.

-Egy olyan világban, amely eddig nem létezett. -válaszolta a Teremtő. -Emelkedj fel, Ember! Lépj a semmis porból a nyüzsgő életbe! Ebbe az általam teremtett tökéletes világba, hol a harmónia uralkodik. Létezz boldogan! Élj kedvedre, Ember!

-Miért? Hogyan? Mi okból vagyok itt?

-Mert így akartam. Hiába a végtelen tudás és a hatalom, a magány világába születtem egykor én is. Kellett egy saját világ, hol erőmet gyakorolhatom, s hová különféle lényeket teremthetek, melyek kalandos mindennapjait megleshetem majd.

-Miért?

-Kérdésed érthető, hisz még semmit sem tudsz. Elméd üres, mint e világ volt egykor. De majd mindenre választ kapsz élted során. Még tiszta vagy és tudatlan, de benső világodat, hol a megértés lakozik, tágra alkottam. Fogadj be mindent, mit megtapasztalsz, s úrrá leszel azon lények között, kikkel együtt élsz majd! Amit most látsz, ahol mostantól létezel, az az Éden. Ide alkottalak meg a növényekkel, s az állatokkal együtt. De te más vagy. Különbözöl tőlük. Ezt talán már most is érzed. Egy magasabb rendű lény, ki az én magasságomtól mégis távol van. Egy új faj leszel, ki szintén a tökéletest kutatja majd, mint ahogy jómagam is, ki tudja már mióta.

-Miért?

-Azt akartam, hogy legyen e világon egy olyan teremtmény, kiben több az értelem. Ki saját gondolataival építi tovább áhított "játszóterem". Vigyázó tekinteted eme édenre, s a benne élő izgő-mozgó egyedekre kell vetned, s óvnod, megbecsülnöd kell azt! Önálló fejlődést vágyom látni. Valahány alkotásomban akadt már hiba, mit folyton-folyvást javítani igyekszem. Az Ember, új kihívás számomra. Nem tervem, csalódni benne.

-S ha mégis csalódást okozok?

-Akkor elhagylak, Ádám! Örök időkre elmegyek innen. Ne is keress aztán itt tovább! Új világot teremtek ismét, mígnem megtalálom a tökéletességet. Létezésem óta ez a feladat az én terhem. Teher, mert nem egyszerű nagyot alkotni. Az egyik legnehezebb dolog a világban összehozni a harmóniát, mi békét szül. Békét, a folytonos összevisszaságban, amely mindenhol megtalálható a létben. De most még ezen munkálkodom. Ezen az édenen. Mindig nagy reménnyel termetek újat, de a folytonos csalódás sokszor megakadályozott már. Neked aggódnod nem kell. Ne is tekints felém ily félénken. Nem hagylak magadra, csak ha hátat fordítasz nekem. Most viszont vezetlek téged. Segítek neked.

-Miért?

-Mert az atyád vagyok. Felelősséggel tartozom irántad. Mint feljebbvalód, követelem, hogy engedelmeskedj parancsaimnak, s cserébe egy szép világban élhetsz gondtalan az idők végezetéig. Egyszerű lelked újra és újraszületik majd ebben a gyönyörű világban, melyet határok közé zártam, nehogy befészkelje magát az ellenséges erő. Itt az idill földjén mindent megtanítok neked, mi emberi ésszel felfogható. Vezető leszel. Iránymutató az elveszetteknek, védelmezője a gyengéknek. Felelősséget kapsz, de nyersz is egyben. Hm, látom még nem érted a dolgok lényegét, de nem is várom el, hogy azonnal megértsd, hisz így teremtettelek, ily ártatlannak, ily egyszerűnek. Lassan tanulsz majd, de ha tudásod megragad növekvő elmédben, meglásd, minden egyszerűbb lesz majd. Mit a felelősséggel úgy érzed, elvesztettél, megnyered majd a megbecsülésben. Uralmad lesz sok minden fölött, de vigyázz a vadakkal! Némely sokkal erősebb, mint azt sejtenéd. Egy gyenge növény is képes sebet okozni, ha önvédelemmel él. Az elméddel kell majd vezényelned önmagad. Te még a miérteket keresed, hisz tanulékonnyá tettelek. Sok mindent kell még megtanulnod, Ember.

-Miért?

-Hogy okosodj. Te vagy az én kísérletem. Legifjabb gyermekem. Hm... látom szemlélődsz. Tetszik ugye, amit látsz? Illatos virágok, zubogó vízesés, szaladgáló jószágok mindenfelé. Jelenleg ez az idilli környezet az otthonod, de ha elméd békéjét megsebzi a gonosz, ki innen tiltva vagyon, itt neked sem lesz maradásod, s e táj formájában megmarad ugyan, de ellenségnek ellensége lesz minden. Ha eljő' e nem kívánt állapot, magára hagyom az édent. Onnantól minden lény maga felel a létéért, s a túlélésért vívott harc kegyetlen lesz. De ne legyen így! Ezt én, bármily nagy hatalommal rendelkezem, előre nem tudhatom, s megállítani sincs módomban. Ezért, emlékezz e szavakra, mert bármily apró teremtmény vagy hozzám képest, a segítségedet fogom kérni abban, hogy az éden örök helyszín legyen a világmindenségben. Ha úgy adódik, meg kell mentenünk e a csodás teret. E teret, melyben valamennyi élőlényt feladattal ruháztam fel. Megalkottam azt a körforgást, mely őrzi majd a lét fennmaradását, s nyugodt harmóniáját. Ősidők óta azon munkálkodom, hogy ezt megteremtsem, de bevallom, sokszor kudarcot vallottam már.

-Miért?

-Mert ez az egyik legnehezebb feladat. Létrehozni valamit a semmiből, melynek értelme van, s mi saját lábakon is megáll. Úgy alkottam meg a létet, hogy minden elem kapcsolatban legyen egymással. Egymás nélkülözhetetlen részesei. Fedezd fel mindezt, s meglátod, kalandos utazásban lesz részed! Lásd a méhet, mely mézet gyűjt, s mely beporozza a nyíló virágokat! Lásd a vizet, mely életre serkent mindent, mi élni akar! Lásd a nap sugárzó fényét, mely erőt ad, de olykor gyengít is. Lásd a dús füvet, mely valamennyi állat tápláléka, s amely betakarja a talajt, melyen álomra hajthatod a fejed, ha elfáradsz. Mindezen csodák együttes léte alkotja az életet, magát. Így kerek egész a teremtés. De hibát véteni oly könnyű, s talán ebben a munkámban is ott lappang valahol egy gyenge láncszem. Alkotni bizony valódi próbatétel, mint minden egyes lény életre hívása, köztük a te teremtésed is.

-Miért?

-A világ a kezdetek óta ellentétekből létezik, s van, mi ellenem is harcol folyamatosan. Mi megakadályozza elmém szabad szárnyalását. Nyitott gondolataid közé bármikor befészkelhet a rosszalló árny, amely akár egyszer majd ellenem is fordíthat. Légy hű hozzám, fiam! Ne gyengülj el soha, ha úgy érzed más utakra csalnának! Más hatalmak is vannak rajtam kívül, melyek ereje az én erőmmel vetekszik, mióta világ a világ. S ezen hatalmak között egy gyakran megtalál. Talán a testvéremnek is mondhatom, hisz mindig ott volt mellettem, amikor vágyam beteljesedni látszott. Mint két ártatlan fióka, kik folyton játszanak. Az egyik épít, a másik rombol. S úgy tűnik, hogy ez örök körforgás marad a létezésben. Értsd hát meg, hogy a világot ellentét szülte, s azokból is létezik tovább. Az ellentétes erők feszültsége robbantotta létre, milliárdnyi darabra a táguló mindenséget, s most ismét újjá próbál épülni. Ebben az elveszettségben pedig mindig megbújik valahol az a nemkívánatos erő, amelytől óvom ezt a helyet is. Ha én vagyok a jóság, ő a gonoszság. Ha én vagyok a teremető, ő a romboló. Ő, ki mindig akadályom volt a teremtésben.

-Miért?

-Mert ez a feladata, s nekem ezt el kell fogadnom. A lét gyönyörű, de a fájdalom a velejárója. Talán a harc, a küzdelem színesíti meg jobban. De ezzel neked nem kell törődnöd. Látom, tetszenek a különleges állatok. Tekinteted soká időz rajtuk. Gyönyörködj bennük, valóban mesterművek lettek. Ahogy nézem emberi arcod, látom benne a csodálatot, de magányt is vélek felfedezni, mely mintha lelked belsejéből jönne. Bizonyosan egyedül érzed magad a teremtmények között. Ígérem, hamarosan párra lelsz, s ijesztőnek tűnő felelősséged nem kell majd egyedül cipelned, lelked húrjain. A társad erősíteni fogja jellemed, s mellette még boldogabbnak tűnsz majd. Így lesz igazán befejezett az ősi terv, mely után megpihenhetek újra. Csupán élvezni fogom munkám gyümölcsét, s olykor csiszolgatom majd, hogy még szebb, jobb legyen a lét. Sok mindent mondtam neked most egyszerre, de bízom abban, hogy elméd nyitott maradt, s eztán is befogadja az új ismereteket. Emészd meg szavaim, s add tovább! Pihenj meg, hogy másnap új erőre kapva ismét tiszta szívvel s elmével színem elé tudj állni! A felelősséggel egyelőre ne törődj! Csak élvezned kell magát a létezést.

-Miért?

-Mert ez a feladatod. Járj-kelj a virágok között! Táplálkozz! Építs!

-Miért?

-Azért, mert ebben fogod megtalálni a boldogságodat. Az apró cselekedeteidben. Csodáld a természetet, a szépséges tájakat, hisz csodálni való. Látom, hogy tetszik, hisz mosolyra húztad ajkadat. Látod, ez a boldogság. Keresd mindig, s mindenütt a világban!

-Miért?

-Mert ez lészen az élet értelme.

*****************

BENKEI SÁRA

Zöld

Két világ. Két világ között. Mikor forr már fel a víz? Ha felforr a víz, előkerül a kis doboz, az a mágikus, a kapszulákkal, tablettákkal és homokszerű törmelékkel. A másik világ. Reggel van. A férfi rosszul aludt. Rémes álmai voltak a valóságról. Halálról. Nem értette a halált, túl egyszerű volt. Semmi baj. Mindjárt felforr a víz és akkor vége lesz. Ha felforr a víz, és előveszi a dobozkát. Hazaér. A férfi összerezzent a jelző sípszóra. Remegő kezével beletúrt szőke hajába, lerázta a kezében maradt tincseket, leemelte a kannát a tűzről és ráöntötte kékeslila bögrében lapuló filterre. Ez volt a kedvenc bögréje. Benyúlt a dobozba, és kivett egy pirulát. Extasy. Remek. A nyelvére tette és nagyot kortyolt a teából. Átbotorkált a poros asztalhoz, várt egy pillanatig, majd belemarkolt a székbe, felemelte és ordítva a padlóhoz csapta. Sírva lehuppant a földre. Nem hat. Eszébe jutott egy emlék. A kislányával, amikor kavicsokat dobáltak a folyóba. Azóta sok év telt el. Szerette ezt az emléket, szívesen időzött benne. A lányán zöld kalap volt, fagyit kért, csokisat, de nem volt pénzük fagyira, és a kislány sírt. Ki ez a kislány? Az arca elfolyt, csengő hangja pedig sikoltásba torkollott. A férfi felemeli a fejét. A szoba is, mint a kislány, eltorzult, de mégis megrendíthetetlen nyugalom honolt. Hazaért. Vége. Valami még sincs rendben. A szürke kanapé mellett valami zöld dereng. Valahol látta már ezt a zöldet. Talán egy kép. Egy lámpa. A zöld közeledni kezd. Zászló. Bokor. Kalap. Igen, ez lesz az, kalap. Megint belemerül az emlékbe. A hideg szélbe a folyóparton, amitől bizsergett a feje búbja. Két kéz. Két márvány kéz ragadja meg a vállait, és ahogy felnéz, a kislányát látja, sír, mint mikor nem kapott fagyit. Valami mégis más, de a férfi nem tudja megmondani, micsoda. A lány szemei fagyosak, komolyak. A férfi megborzong. A lány arca megint elfolyik, zavarja a férfit, rosszkor jött, ilyenkor mindig kizárja a valóságot, az igazit, nem tud koncentrálni. Nem is akar. Éles csörömpölés hallatszik, a férfi megint kizökken. A lány nem tud nyugton maradni. Sikolt, meg dobál. Mit dobál? Ebben a házban egy dolgot lehet dobálni. Nem, a lány nem dobálhatja a másik világot. A férfi nem veszi észre, de ordít. Feltápászkodik a helyéről, meghallja a lány szavait, de nem érti. A lány vibrál. Fél? Ideges? Mérges? Toporzékol. Nagyon zavarja a férfit. A lány felveszi a földről a kis dobozkát, az ablakhoz fut és kihajítja. A hirtelen fény zavarja a férfit, megtántorodik, és meglöki a lányt. A lány csak visít. Hangosan. Hangosabban. Leghangosabban. A férfi a kezeibe fogja a lány arcát, vigasztalón, csendesen, majd minden erejét összegyűjtve a piszkos csempéhez vágja. Forróság önti el a férfi testét, ami a vöröses horpadásból fakad a lány fején. A férfi ujjain keresztül fut végig a karján, a hátán, a hasán, egyszerre megy fölfelé és lefelé, elér még a lábujjáig is. Ilyet még sosem érzett, zavarodott volt. Összekeverte a két világot. Sose megy haza. Vagy vissza. Azért jó lenne tudni, hogy ez a hely a valóság melyik éne. Az igaz, vagy az övé. Az egyik vagy a másik.


***


Foltos kutya

Éjjel kettő. Főtér. Március. Csak minden második lámpa ég. Bénye csak ősszel nagy szám, a borok miatt. Most március van, és senkit nem érdekel. Sárga pislákolás. Senki nincs az utcákon. Kivéve engem. Meg azt a foltos kutyát a kerítés mellett. De ő mindig kint van, mert ő a nénié, aki meghalt. Jó ilyenkor kint lenni, ilyenkor mindent szabad, mert senki sem látja. Ilyenkor egyedül vagyok. Most jut eszembe. Reggel óta nem ettem. A foltos kutya ideballag hozzám, megvakargatom a fülét. Nekem is hiányzik a néni, bolond volt és zongorázott éjjelente. Elfelejtem az éhséget és a zenére gondolok. Sose mondtam a néninek pedig nagyon szép volt.
Bényén sok étterem van, az ősz miatt, és van egy pékség is. Az a kedvencem. Gofrit is lehet kapni. Megint nagyon éhes vagyok. Éjjel kettő van és nekem nincs gofrim. Bebámultam a pékség ablakán. Üveg. Elég lenne egy ütés. Nekilendítem a kezem, de a fal előtt megáll és rongyként visszahullik a testem mellé. Abszurd. Inkább hazamegyek. Megfordulok. Megállok. Pörgőrugás, vagy mi ez, mindegy, olyan voltam, mint egy titkos ügynök. És még az üveg is betört. Éjjel három van és vérzik a lábam. A pult mögüli kosárból még nem dobták ki a maradékot. Gofrit. A fehér csempe hideg. Össze is véreztem, de senki sem lát, beleülök. Még sosem volt ilyen édes a mogyoróvaj. Már nem vagyok éhes, de azért elviszek még egyet a foltos kutyának. Lehet, hogy még zongorázni is megtanulok. Kiürítem a zsebeimet és leszórok egy maroknyi aprót a pultra. Most már tényleg ideje hazamennem.

© 2016 GYERMEKJÓLÉTI ALAPÍTVÁNY / OMLIT www.omlit.hu * Email: omlit@hotmail.hu
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el